Igazság

A minap belebotlottam a következő cikkbe és leírom a vele kapcsolatban kialakult véleményemet.

A cikk alapjában véve arról szól, hogy a nyugati világban élők úgy szocializálódtak gyerekkoruk óta, hogy van igazság az életben. Ez valami olyan misztikus dolog, mint hogy hiszünk A Rendező (mindenki helyettesítse be a vallásának megfelelően) létezésében. Továbbmenve, mindig külső irányítás által várjuk a csodát, azaz ha valami rossz történik velünk, valaki vagy valami segítenie kell rajtunk. Az igazságosság elve alapján jó dolognak kell velünk történnie és a rossznak bűnhődnie. Erre csak annyit tudok mondani “englisül”: BULLSHIT!

Az olyan, mint igazságosság ebben a formájában, nem létezik! Bárki bármit mondd, az igazság ott van, ahol a pénz és a lehetőségek vannak. Egy afrikai éhező rég tudja, hogy “nincs igazság”. Nincs, mert hiába van a környezetében pénz (gazdagok mindenhol vannak), de a vele született környezeti hátrányok miatt, nincsenek lehetőségei “kitörni”. Van igazság? Jogos, hogy neki az élete, már a születésekor megpecsételődött? Tehet erről? Nem!

A cikk viszont nem foglalkozik azokkal, akik a lehetőségek hazájában, azaz nem a harmadik világban élnek. Itt mindkettő megvan, hogy az embernek “igazsága” legyen, ha már ennyire fontos neki. Van pénz és vannak lehetőségek. Sok ismerősöm van, aki folyton azt mondja:”nincs igazság az életben”, mert ezt és ezt érdemelné. Mikor rákérdek, hogy mit tesz érte? “Hát, én nekem nincsenek kormánykapcsolataim”, “nincsenek gazdag szüleim” stb. Furcsa módon senki se gondolkodik el azon, hogy mi lenne ha dolgozna az álmaiért? Ismét eljutottunk oda, hogy kívülről várják a segítséget, az igazságot.

Baromi szerencsések vagyunk, hogy olyan környezetbe születtünk, ahol az embernek ténylegesen vannak lehetőségei. Persze a kivételektől eltekintve, mert lehet önhibáján kívül lett valakiből koldus, de tömérdek ellenpéldát is hallottam.
Először is mindenki a saját szemében kell felfedeznie a “gerendákat”, azaz a hibákat. Fel kell őket vállalnia és dolgoznia azon, hogy mérsékelje őket. Ezután körül kell néznie és a lehetőségeket meg kell ragadnia. Nem biztos, hogy minden lehetőség bejön, de aki meg se próbálja, esélye sincs arra, hogy pénze, ezáltal a hőn áhított “igazsága” legyen.
Logikus nem, ha az ember sikeres lesz, pénzt keres, sok pénzt, akkor úgy gondolja, hogy az élet igazságos, hisz Ő megdolgozott a pénzért? Igen, ez valahogy így rendben is van, viszont valahogy nem ez a csoport az aki ezt “reklámozza”. Azok akik erről “az élet igazságos” dumáról “papolnak”, általában “anyuci-apuci” kitartott gyerekei, azok akik beleszülettek a jólétbe és egyfajta uralkodás szimbólumaként, lenézik azokat, akik nincsenek velük egy szinten. Ebből következik, hogy hibásaknak is tartják őket, mivel az Ő értékrendjük alapján, a többiek tehetnek arról, hogy nem tudnak új házat, autót, ételt stb. venni.
Kicsit paradox a helyzet, mert én is erről írok, viszont egy lényeges dolgot nem teszem. Nem nézem le azokat, akiknek önhibájukon kívül, nem úgy “fut a szekér”, mint nekem. Én is voltam azon a szinten és még lehetek is. Kizárólag azok felett “ítélkezem”, akik tehetnének is a sorsuk jobbá tételén, de helyette inkább sírdogálnak és irigykednek.

Mennyire fontos tehát az “igazság”? Úgy gondolom jogi szempontból fontos, de általánosságban egyáltalán nem. Senki se lesz jobb, boldogabb, szebb, azért mert szerinte az igazság az Ő oldalán áll. A mai napig, még én is néha “ölre” tudok menni egy vitában, de tényleg, azon kívül, hogy a saját igazságomat hajszolom és a másik kedvét rontom el, valójában az egésznek semmi értelme.
A mindennapi életben, azaz a kapitalista világban, egy dolog az ami mértékadó, hogy a nap végén kinek a zsebében van A Pénz! Sajnos ott élünk, ahol a pénz az igazság mértékegysége.

Végszó: Az igazság, egy túlmisztifikált kapitalista bódító fogalom.

Update: Tökéletesen passzol ez a klipp ide. 🙂

Reklámok

Szerelem + Barátság

Ez egy rendhagyó poszt lesz, mert erről nem csak írni fogok, hanem kérdezni is. Napok óta gondolati szinten foglalkoztat a téma, ezért most van egy kis időm és leírom.

Néhány idősebb ismerősöm mesélt arról, hogy létezik az a szerelem fajta, amikor a párod egyben a legjobb barátod is. Nekem ez még nem adatott meg, szóval tőletek kérdezem, hogy milyen ez? Nem a szó legszorosabb értelmében kérdem, mert azt én is el tudom képzelni, hanem ki, mit tapasztalt, ami alapján azt gondolta hogy ez több, mint egy sima szerelem?

Azt gondolom ez igen ritka és az is biztos hogy még nem hallottam olyan személyről, akinek ezt az életében, 2x dobta volna a Rendező. Egy ismerősöm van, aki részletesen mesélt erről egy nem hepiend történetet, ami után egyértelműen dicséret jár, hogy ép ésszel túlélte.
Nem részletezem, mert nem kaptam engedélyt a közlésére, de az biztos hogy a legtöbbünk, még nem élte át, hogy milyen az amikor valaki elveszíti azt, aki évekig a szerelme és egyben a legjobb barátja is volt.

Szóval, akinek van tapasztalata a téren, kérem ossza meg velem. (Lehet E-mailben is, ha nem szeretné a nyilvánossággal is megosztani)

A kézírás, felesleges?

Kizárólag néhány számomra elismerésre méltó személyek posztjai miatt használok álnéven facebook-ot. A következő poszt, bizonyosan állítom néhány blogger és olvasó között, “bicskanyitogató” lesz. 🙂

 Unortodoxia

A poszt elolvasása közben/után, érdekes gondolatok cikáztak a fejemben. Először is arra gondoltam, hogy milyen tuskó hülye lesz az a gyerek, aki nem tud kézzel, folyóírással írni. Utána, átgondoltam a saját életemet. Tanulmányaim befejezése után, szinte egyáltalán nem használtam a kézírást. Minden hivatalban, irodában, futárnál, az aláíráson kívül, mindent nyomtatottan kellett kitöltenem.

Én német óvodába és általános iskolába jártam, így ott egy másfajta kézírást tanítottak meg, mint az átlagos magyar közoktatásban. /mivel 5. osztályig magyar nyelvet az iskolában egyáltalán nem tanultam, ezért a mai napig előfordul, hogy “magyartalanul” fogalmazok/ Minden tanár szerint, szebben írtam, mint az átlag magyar diák. Ez persze idővel jelentősen romlott, mert egyre gyorsabban kellett írnom. Mostanra pedig már fárasztó munka lett hosszan kézzel írni, mert az elején a betűk külalakján is gondolkodnom kell. Szégyellem hogy idáig romlott az írásom, de már közel 10 éve kizárólag nyomtatottan írok.

Ezek után jogos a kérdés, hogy mivel az idő előre halad és nem visszafelé, van e értelme még a mai egyre modernebb világban a kézírásra? Úgy gondolom igen, de már csak a művészet szintjén. Azt sajnálom, hogy a mai könyveket, nem kézzel írják és utána lenne úgy sokszorosítva. Sokkal, de sokkal élvezetesebb lenne úgy olvasni egy írónak a könyvét, hogy az az egyedi kézírásával készült, ami tartalmazná a sorok írásakor benne folyó indulatokat, érzelmeket.

Hogy mennyi időt spórolunk a diákoknál, azzal hogy nem tanítjuk meg nekik a kézírást? Nem tudom, sajnos én még a “régi rendszerben” nőttem fel, így csak a szakértők tudják megmondani erre a választ. Amennyiben jelentős időről beszélünk, akkor tényleg lehetne, akár egy újabb nyelv tanulására vagy esetleg egyéb készségfejlesztő technikák elsajátítására is felhasználni azt az időt.

Jó volna megnézni, hogy miről szól egy olyan oktatási rendszer, ahol végképp hiányzik a kézírás oktatása, illetve milyen hatással van a diákok további életére? Erre a válaszra viszont pár évet még, biztosan várni kell…

Pénz, (nem) boldogít

Kényes téma ez ismét, de tőlem megszokott nyíltsággal és őszinteséggel fogok erről is írni.

Elcsépelt klisé, hogy a pénz nem boldogít és hogy nem ettől lesz boldog az ember. Én azt mondom, hogy ezt a képmutató álságos emberek mondják. Igen is rohadtul nem mindegy, hogy a mindennapi betevő előteremtése is gondot okoz vagy az a legnagyobb gondja az embernek, hogy hova menjen legközelebb nyaralni. Utóbbinál sokkal könnyebb boldognak lenni, még előbbinél nem hiszem hogy lehetséges.

Többféle ismerősöm van, többjüket ismerem évek óta és különböző típusba tudom őket sorolni. Van az úgynevezett “középosztályba tartózók”, ami mellékesen egyre jobban megszűnőben van. Ők általában, egyik hónapról a másikra élnek, minimális megtakarítással, deviza forintosított lakás/áru hitelt nyögve, évente egyszer rövidebb nyaralással. Boldogságot tekintve egy kategóriába tartoznak a “újgazdag” típussal, akiknek mindenük megvan, azaz amit éppen megkívánnak gond nélkül megvehetik és nem kell előtte matekozniuk a családi költségvetéssel. E két csoportba tartozó személyeket kivétel nélkül egyként kezelem, mert képtelenek a boldogságra. Itt nem 1-1 alkalmi boldogságra gondolok, hanem nagy általánosságban. Megvan mindenük, lakás/ház, autó, gyerek, de mégis azt látom, hogy a jelent képtelenek élvezni, mert mindig többre vágynak, arra ami a TV-ből árad, az úgynevezett “médiabullshit-re”, hogy a boldogságot időbe-pénzbe kerül elérni.

A “középosztályosnak” a nagyobb lakás; újabb autó; hosszabb nyaralás; törlesztő 20 év utáni kifizetése stb. elérése után látja hogy MAJD boldog lesz. Az újgazdag, pedig ha még egy drágább autót vesz; nem csak a mi kontinensünkre juthat el nyaralni, hanem akár Dél-Amerika, Afrika stb. hisz akkor a többi “újgazdag” között a legújabb Ájfónnal készített 250 kép posztolása után “gazdagabb” lesz, ezáltal MAJD boldogabb.

Miért nem tudnak MOST boldogok lenni? A válasz nem egyértelmű. Az unalmas klisé, hogy “másnak ennyi sincs, neked meg mi minden”, nem megoldás. Ettől nem fogja senki se boldognak érezni magát, mert neki van mit ennie, nem éhezik és (most már) luxus dolgokra költhet, mint nyaralás, ájfon, autó stb.

Én egy alternatív megoldást tudok a boldogságra, aminek az alapja részben én leszek. Hónapokkal ezelőtt, én is hasonló “depresszív” helyzetben voltam. Megoldottam életem legnagyobb problémáját a kapcsolatfüggőséget és mégsem éreztem magamat boldognak. Nem tudtam a “most-nak” örülni.

Az ember érző lény és célok vezérlik. A kettő közül legalább az egyik, de a legjobb, ha mindkettő egyensúlyban van benne. Mivel érző lény, szüksége van szeretetre, elismerésre, de célok nélkül ugyanúgy boldogtalan. Az az anyuka, akit legalább megdicsérnek azért, mert erőn felül teljesít a családban (mos,főz,takarít,gyereket nevel stb.) boldogtalan lehet, ha nem talál célokat. Cél lehet segíteni gyermekét az élete előrehaladásában; férjével dolgozni a kapcsolatuk javításán; egy új hobbi elsajátításán; rendszeresen sportolni stb. A két dolog, a szeretet megtapasztalása és a célok, ha megvannak elér egy harmadik állapotot. Ez nem más, mint az Önbizalom. Ez folyamatosan fejlődni fog, ahogy kapja az egyre több visszajelzést a családjától, illetve a céljai útján kapott pozitív vagy negatív visszajelzésekből. Viszont érzelmi visszacsatolás nélkül, nem lesz önbizalma, attól mert céljai elérésén dolgozik.

Mindenki nézzen körül, ki az aki rendszeresen őszintén önzetlenül(!) dicséri a másikat és nem csak saját szomorúságával van elfoglalva? Attól mert látjuk, hogy megdolgozik a céljaiért, még az őszintén szívbőljövő(!) dicséretre/elismerésre is szüksége van. Kiemeltem, hogy őszintén-önzetlenül kell történjen, mert a képmutatásból érkező dicséretet általában észre veszik és csak árt a kapcsolatnak/ismeretségnek. Hogyan várjuk el azt, hogy más is így tegyen velünk, ha mi önzésből, nem vagyunk erre képesek?

Valós önbizalomtól, ami nem beképzeltségből és önzésből árad, hanem valós “munka” által jön létre, kitárul a világ! Szó szerint olyan érzés, mintha a világ csak rád várna. Élvezni kezded a csendet, a nyüzsgést, a szellőt, a napsütést, egy pillantást, egy idegen mosolyát. Egyszerűen boldog vagy, hogy ÉLSZ! Nem szűnnek meg a gondok, csak csökken a jelentőségük, mert kompenzálja az a millió dolog, ami boldogságot okoz az életben.

Én életem közel felét elfecséreltem boldogtalanságra úgy hogy végig mindenem megvolt ahhoz hogy boldog legyek, hogy élvezzem az életet, de ahogy mondani szokás, “nem láttam a fától az erdőt”. Nem szűntek meg a gondjaim, nem lettem gazdagabb, nem lett se több barátom (sőt), se barátnőm, mégis sokkal de sokkal boldogabb vagyok, mint bármitől és bármikor az életem során!

Azt kívánom minden olvasómnak, hogy találja meg saját útját a boldogsághoz, mert az élet nagyon rövid hogy boldogtalanságban teljen.

u.i. A szegényekről szándékosan nem írtam. Számorma ők “kényszerboldogok”, próbálják a jót meglátni és ragaszkodni hozzá, a milliónyi rossz között, mert tudják hogy nekik “csak ez jár”. E mondatot írva, mélységesen elszomorodom, de sajnos ez a tény. Nehéz rajtuk úgy segíteni, hogy ne sértsük meg őket, hiszen nem vadidegenek, hanem közeli ismerősök. Számomra furcsa, de vannak olyanok, akik “felsőbbrendűségtől” szenvedve a közeli ismerősökkel sem foglalkoznak, nem hogy vadidegeneken segítsenek.

Én napjainkban

Borzasztó milyen gyorsan telik az idő. Nemrég Régen írtam az előző posztomat és azóta már majdnem egy hónap is eltelt. Ez egy kicsit önelemzős poszt lesz, mert úgy érzem itt az ideje egy kicsit átértékelni a bennem lévő dolgokat.

Lassan bővítgetem az új albérletemet és egyre jobban otthon érzem magam benne. Megvannak a stabil helyek, ahol dolgozom, ahol olvasok, ahol zenét hallgatok, ahol pihenek stb. Észrevettem, hogy már egyáltalán nem élem meg katasztrófaként a közeledő Ünnepeket és tök jól elvagyok egyedül.

Ezt először szkeptikusan fogadtam, mert azért nemrég “világosodtam” meg magammal kapcsolatban, ilyen gyorsan nem lehet kigyógyulni az “örök egyedüllét” érzésből. Próbáltam megfejteni, hogy mennyire valósak ezek az érzelmek és nem egy szokásos “elnyomom magamban” dolog. Arra a következtetésre jutottam, még az is lehet, hogy “átestem a ló túloldalára”. Olyannyira élvezem önmagam társaságát, ahogyan haladok a céljaim felé, hogy kezdem azt érezni, a barátok néha már terhek az életemben.

Veszélyes vizeken vagyok, mert könnyen válthatok önző, remete életmódba, ami valljuk be nem egy derűs jövőkép. A barátokat pedig a legnagyobb szemétség elhanyagolni, mert amikor szükségem volt rájuk, mindig ott voltak. Ezeket a sorokat írva pedig rájövök, hogy nem igaz, nem hanyagolom őket, mert néha a fontosabbakat felhívom, érdeklődöm, sőt hasznos (nem nagy értékű) nehezen beszerezhető ajándékokat is veszek nekik. Lehet csak eljutottam oda, ahova egy egészséges egyensúlyban lévő férfinek lennie kell? Élvezem az életet, a sportot, a munkámat, a tőzsdét és legfőképp önmagam társaságát.

Egy új célom is van, minél több embernek segíteni megtalálni a lelki egyensúlyát. Nem egyszerű, mert nem tartanak hiteles személynek, hisz nem vagyok pszichológus. Az ilyen “elveszettségben” szenvedő emberekre, mindig próbálok időt szakítani, pedig még csak nem is az ismerőseim, mégis jó érzés rajtuk segíteni. Nem írhatok róluk részletesen, mert online személyekről van szó, de akikkel élőben is találkoztam, látom a pozitív változást, ami mindenért kárpótol!

Mi lenne ha…

Mi lenne ha holnap elutaznék?
Mi lenne ha mindent itt hagynék?
Mi lenne ha soha nem jönnék vissza?
Mi lenne ha megtalálnám önmagamat?
Mi lenne ha többé nem félig üres a pohár, hanem félig tele?
Mi lenne ha…

Mi lenne ha végre csinálnék is valamit?

…Talán végre Boldog lennék.

Mi a cél?

Többször rádöbbenek, hogy csak úgy pörög az idő. Az egyik pillanatban hétfő, a másikban már szombat vagy épp vége volt a tavasznak, de mindjárt már a nyárnak is. Rohan az idő és azt veszem észre, hogy nem használom ki eléggé.

A munkám tudom sokak álma, mert megdolgoztam azért, hogy szinte önmagától működik, annyira sikerült automatizálnom a résztvevő elemeket. A tőzsdénél is, egyre jobban finomítom az apró dolgokat benne és azt veszem észre, hogy ezáltal lassan elérem, hogy hetente alig kell foglalkoznom vele. Egyre több szabadidőt generálok magamnak, amit nem töltök el eléggé tartósan. Sok az üresjárat, amit időpocsékolásnak tartok. Üresjárat alatt itt arra gondolok, hogy csak megnézek egy régi kedvenc sorozatom egyik részét vagy böngészem az internetet, nem az unatkozást értem ezalatt, mert azt nem szoktam.

Itt elmesélnék egy történetet, amit a napokban hallottam: Egy férfinak meghal a felesége és megtalál a neje szekrénye kipakolásakor egy dobozt, amiben egy szexi fehérneműt tárolt és az volt a dobozra írva, hogy “különleges alkalomra”. Soha nem vette fel, de már nem is fogja tudni.

Ez az apró történet elgondolkodtatott engem, hogy mi a célom? Mire várok? Mikor lesz az a pont, hogy végre kimondhatom: “megérkeztem”?

Olyan érzésem van, mintha mindig várnék valamire. Nem utazok el ide, mert még… Nem csinálom ezt, mert még… Nem lesz jó ez, addig amíg…

Nem találtam Önmagamat, pedig így közel a harminchoz, nagyon jó lenne ha már meglenne az irány. Régen nagyon sablonosan gondolkodtam. Barátnő, feleség, ház, gyerek. Ez a klasszikus élet, amit a szülők, rokonok általában az emberbe nevelnek.
Ma ezt már teljesen máshogy gondolom. Legyen valakim, mert nem szeretnék egyedül megöregedni, de olyan elvárásaim vannak (régebben írtam erről), hogy már kételkedem hogy egyáltalán ez összejön. Az esküvő, mint klasszikus esemény se érdekel. Bízom benne, hogy olyan párt találok, aki ha ragaszkodik az eseményhez, megelégszik egy romantikus tengerparti esküvővel, aminél max a szűk baráti/családi kör lesz jelen.

A családalapítás, nem lehet életcél. Azaz úgy értem ezt, hogy ez egy mellékszál egy ember életében, ami vagy összejön vagy nem. Úgy gondolom ez is olyan, mint minden más az életben, hogy nem jár mindenkinek. Ki kell harcolni/érdemelni és ha nem is jön össze, a világnak ettől még nincs vége.

Ha a fenti nem lehet életcél, akkor mi az? Egy szép ház? Ez már nem vonz, mert a mai világban képtelenség jó szakembert találni, aki nem kóklerkedi el és akkor vagy megutálom a házamat és eladom vagy milliókat ölök az átalakításokra. Egyik sem jó végkifejlet. Igazából teljesen jól érzem magam az albérletben és még csak saját lakásra se vágyom. Miért? Egyszerűen azért mert nincs rá igényem. A funkcióját az albérlet is teljesen megteszi és évekig nem akarok azért spórolni, hogy majd valamikor összejöjjön egy saját lakás. A posztot már be is fejezhetném, ha az előbbire való spórolás mellett döntenék, mert akkor a mozgásterem nullára csökkenne, lévén minden pénzt félre kellene raknom.

Túlságosan ingerszegény életmódot folytatok, ami mellett tényleg azt veszem észre, hogy csak pörög az idő. Kicsit olyan ezt a posztot olvasni, mint ha “kapuzárási pánikban” szenvednék, de őszintén tényleg azt érzem, hogy ezt az üresjáratot meg fogom bánni. Az élet dolgainál, az egyszerűségre törekedem és bárhogyan is próbálom leterhelni magam, mindig megoldom az egyszerűbb utat és ezáltal a szabadidő felszabadítását. Irigyelhető dolog ez, de úgy gondolom, ha az emberben van elég kitartás és kreativitás, simán eltudja érni ezt, persze némi szerencsével.

Az elkövetkező napokban a következő kérdésre próbálok választ találni:”Mi legyen a cél?”

u.i. az a sejtésem, hogy az “élményekben” lesz a válasz…