Semmirekellők krónikája

Ismét egy párját ritkító írást olvastam, ami tökéletesen tükrözi, a maga szabadszájú stílusával, a mai fiatalság helyzetét. Egy biztos, azok akikről szól, nem fogják elolvasni, amennyiben valami csoda folytán eljutnak az első bekezdésig, azonnal abbahagyják és esetleg a “keményebbikje” bekommentel egy “anyádat” vagy hasonló kulturált hozzászólást.
Egy szerkesztő barátom szavaival élve:”Ki kell fejleszteni az önkéntes autizmust és szarni az összes hülyére. Nehéz, de még mindig jobb különcnek- és egyedül lenni, mint a sok bírka közé beállni.” Szerencsére itt a WordPress-en csupa jobbnál-jobb bloggert találok, tehát a remény, még nem halt meg.

Semmirekellők krónikája

Reklámok

Igazság

A minap belebotlottam a következő cikkbe és leírom a vele kapcsolatban kialakult véleményemet.

A cikk alapjában véve arról szól, hogy a nyugati világban élők úgy szocializálódtak gyerekkoruk óta, hogy van igazság az életben. Ez valami olyan misztikus dolog, mint hogy hiszünk A Rendező (mindenki helyettesítse be a vallásának megfelelően) létezésében. Továbbmenve, mindig külső irányítás által várjuk a csodát, azaz ha valami rossz történik velünk, valaki vagy valami segítenie kell rajtunk. Az igazságosság elve alapján jó dolognak kell velünk történnie és a rossznak bűnhődnie. Erre csak annyit tudok mondani “englisül”: BULLSHIT!

Az olyan, mint igazságosság ebben a formájában, nem létezik! Bárki bármit mondd, az igazság ott van, ahol a pénz és a lehetőségek vannak. Egy afrikai éhező rég tudja, hogy “nincs igazság”. Nincs, mert hiába van a környezetében pénz (gazdagok mindenhol vannak), de a vele született környezeti hátrányok miatt, nincsenek lehetőségei “kitörni”. Van igazság? Jogos, hogy neki az élete, már a születésekor megpecsételődött? Tehet erről? Nem!

A cikk viszont nem foglalkozik azokkal, akik a lehetőségek hazájában, azaz nem a harmadik világban élnek. Itt mindkettő megvan, hogy az embernek “igazsága” legyen, ha már ennyire fontos neki. Van pénz és vannak lehetőségek. Sok ismerősöm van, aki folyton azt mondja:”nincs igazság az életben”, mert ezt és ezt érdemelné. Mikor rákérdek, hogy mit tesz érte? “Hát, én nekem nincsenek kormánykapcsolataim”, “nincsenek gazdag szüleim” stb. Furcsa módon senki se gondolkodik el azon, hogy mi lenne ha dolgozna az álmaiért? Ismét eljutottunk oda, hogy kívülről várják a segítséget, az igazságot.

Baromi szerencsések vagyunk, hogy olyan környezetbe születtünk, ahol az embernek ténylegesen vannak lehetőségei. Persze a kivételektől eltekintve, mert lehet önhibáján kívül lett valakiből koldus, de tömérdek ellenpéldát is hallottam.
Először is mindenki a saját szemében kell felfedeznie a “gerendákat”, azaz a hibákat. Fel kell őket vállalnia és dolgoznia azon, hogy mérsékelje őket. Ezután körül kell néznie és a lehetőségeket meg kell ragadnia. Nem biztos, hogy minden lehetőség bejön, de aki meg se próbálja, esélye sincs arra, hogy pénze, ezáltal a hőn áhított “igazsága” legyen.
Logikus nem, ha az ember sikeres lesz, pénzt keres, sok pénzt, akkor úgy gondolja, hogy az élet igazságos, hisz Ő megdolgozott a pénzért? Igen, ez valahogy így rendben is van, viszont valahogy nem ez a csoport az aki ezt “reklámozza”. Azok akik erről “az élet igazságos” dumáról “papolnak”, általában “anyuci-apuci” kitartott gyerekei, azok akik beleszülettek a jólétbe és egyfajta uralkodás szimbólumaként, lenézik azokat, akik nincsenek velük egy szinten. Ebből következik, hogy hibásaknak is tartják őket, mivel az Ő értékrendjük alapján, a többiek tehetnek arról, hogy nem tudnak új házat, autót, ételt stb. venni.
Kicsit paradox a helyzet, mert én is erről írok, viszont egy lényeges dolgot nem teszem. Nem nézem le azokat, akiknek önhibájukon kívül, nem úgy “fut a szekér”, mint nekem. Én is voltam azon a szinten és még lehetek is. Kizárólag azok felett “ítélkezem”, akik tehetnének is a sorsuk jobbá tételén, de helyette inkább sírdogálnak és irigykednek.

Mennyire fontos tehát az “igazság”? Úgy gondolom jogi szempontból fontos, de általánosságban egyáltalán nem. Senki se lesz jobb, boldogabb, szebb, azért mert szerinte az igazság az Ő oldalán áll. A mai napig, még én is néha “ölre” tudok menni egy vitában, de tényleg, azon kívül, hogy a saját igazságomat hajszolom és a másik kedvét rontom el, valójában az egésznek semmi értelme.
A mindennapi életben, azaz a kapitalista világban, egy dolog az ami mértékadó, hogy a nap végén kinek a zsebében van A Pénz! Sajnos ott élünk, ahol a pénz az igazság mértékegysége.

Végszó: Az igazság, egy túlmisztifikált kapitalista bódító fogalom.

Update: Tökéletesen passzol ez a klipp ide. 🙂

Szerelem + Barátság

Ez egy rendhagyó poszt lesz, mert erről nem csak írni fogok, hanem kérdezni is. Napok óta gondolati szinten foglalkoztat a téma, ezért most van egy kis időm és leírom.

Néhány idősebb ismerősöm mesélt arról, hogy létezik az a szerelem fajta, amikor a párod egyben a legjobb barátod is. Nekem ez még nem adatott meg, szóval tőletek kérdezem, hogy milyen ez? Nem a szó legszorosabb értelmében kérdem, mert azt én is el tudom képzelni, hanem ki, mit tapasztalt, ami alapján azt gondolta hogy ez több, mint egy sima szerelem?

Azt gondolom ez igen ritka és az is biztos hogy még nem hallottam olyan személyről, akinek ezt az életében, 2x dobta volna a Rendező. Egy ismerősöm van, aki részletesen mesélt erről egy nem hepiend történetet, ami után egyértelműen dicséret jár, hogy ép ésszel túlélte.
Nem részletezem, mert nem kaptam engedélyt a közlésére, de az biztos hogy a legtöbbünk, még nem élte át, hogy milyen az amikor valaki elveszíti azt, aki évekig a szerelme és egyben a legjobb barátja is volt.

Szóval, akinek van tapasztalata a téren, kérem ossza meg velem. (Lehet E-mailben is, ha nem szeretné a nyilvánossággal is megosztani)

A kézírás, felesleges?

Kizárólag néhány számomra elismerésre méltó személyek posztjai miatt használok álnéven facebook-ot. A következő poszt, bizonyosan állítom néhány blogger és olvasó között, “bicskanyitogató” lesz. 🙂

 Unortodoxia

A poszt elolvasása közben/után, érdekes gondolatok cikáztak a fejemben. Először is arra gondoltam, hogy milyen tuskó hülye lesz az a gyerek, aki nem tud kézzel, folyóírással írni. Utána, átgondoltam a saját életemet. Tanulmányaim befejezése után, szinte egyáltalán nem használtam a kézírást. Minden hivatalban, irodában, futárnál, az aláíráson kívül, mindent nyomtatottan kellett kitöltenem.

Én német óvodába és általános iskolába jártam, így ott egy másfajta kézírást tanítottak meg, mint az átlagos magyar közoktatásban. /mivel 5. osztályig magyar nyelvet az iskolában egyáltalán nem tanultam, ezért a mai napig előfordul, hogy “magyartalanul” fogalmazok/ Minden tanár szerint, szebben írtam, mint az átlag magyar diák. Ez persze idővel jelentősen romlott, mert egyre gyorsabban kellett írnom. Mostanra pedig már fárasztó munka lett hosszan kézzel írni, mert az elején a betűk külalakján is gondolkodnom kell. Szégyellem hogy idáig romlott az írásom, de már közel 10 éve kizárólag nyomtatottan írok.

Ezek után jogos a kérdés, hogy mivel az idő előre halad és nem visszafelé, van e értelme még a mai egyre modernebb világban a kézírásra? Úgy gondolom igen, de már csak a művészet szintjén. Azt sajnálom, hogy a mai könyveket, nem kézzel írják és utána lenne úgy sokszorosítva. Sokkal, de sokkal élvezetesebb lenne úgy olvasni egy írónak a könyvét, hogy az az egyedi kézírásával készült, ami tartalmazná a sorok írásakor benne folyó indulatokat, érzelmeket.

Hogy mennyi időt spórolunk a diákoknál, azzal hogy nem tanítjuk meg nekik a kézírást? Nem tudom, sajnos én még a “régi rendszerben” nőttem fel, így csak a szakértők tudják megmondani erre a választ. Amennyiben jelentős időről beszélünk, akkor tényleg lehetne, akár egy újabb nyelv tanulására vagy esetleg egyéb készségfejlesztő technikák elsajátítására is felhasználni azt az időt.

Jó volna megnézni, hogy miről szól egy olyan oktatási rendszer, ahol végképp hiányzik a kézírás oktatása, illetve milyen hatással van a diákok további életére? Erre a válaszra viszont pár évet még, biztosan várni kell…

Teljesítménykényszer

Kicsit határeset az amiről most írni fogok, mert sokaknak ez már nem fér bele hogy beszéljenek róla. Túlságosan privát szférának tartják. Én úgy vagyok vele, hogy mivel a blogom első második szabálya szerint nincsenek tabu témák erről is beszélnem kell.

Volt néhány hosszabb-rövidebb kapcsolatom és pár egyéjszakás kalandom is, de nem tartom magam “nőcsábásznak”, szóval most nem a matekon van a hangsúly. Én minden egyes szexuális együttlétem alatt maximálisan az volt az első célom, hogy a nőt kielégítsem. A női orgazmus viszont, olyan mint a tőzsde. Nem lehet mindig minden nőt csúcsra juttatni, mint ahogy nem lehet minden tőzsdei fordulatot eltalálni. Aki az ellenkezőjét állítja az hazudik, mert nem csak magam tapasztalatát mondom, hanem az sok tucat nőnek a vallomásából, akinek anno én voltam a lelki szemetesládája.

Minden pasi magából indul ki (tisztelet a kiv.-nek), hogy mivel ők is képesek bármikor elélvezni, a nők is. A nők viszont képtelenek érzelmek, ráhangolódás nélküli orgazmusra, azaz van egy nagyon szűk réteg, aki erős szuggesztióval eljuttatja magát a felhők fölé, de ez nagyon ritka. Pontosan ebből az okból és még sok más miatt, hiába nyújt a pali tökéleteset az ágyban, nem képes kielégíteni a nőt.

Sok időt és csalódást megspórolhattam volna magamnak, ha ezt anno valaki objektíven elmondja és igazolja a sejtéseimet, mert nem értettem hogyan lehet ennyire “rapszodikus” a teljesítményem. Alapjába véve nem hittem a nőknek, mert én is azt gondoltam, hogy csak hazudnak nekem. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet ugyanannál a nőnél egy teljesen szokványos alkalommal érezhetően eljuttatni a csúcsra és máskor a már fájdalmas maratonok során pedig nem. Természetesen az előbbi alkalmakból volt ritkábban, így folyamatosan magamban kerestem a hibát. Mondanom sem kell, ez komoly teljesítőkényszer volt bennem, amit még talán hiúságból hülyeségből még a mai napig sem sikerült teljesen kiölnöm magamból.

Tudtommal több női olvasóm van, mint férfi, kíváncsi vagyok a fentiekkel kapcsolatban a véleményükre, persze ha belefér hogy meséljenek róla. 🙂

 

Mi lenne ha…

Mi lenne ha holnap elutaznék?
Mi lenne ha mindent itt hagynék?
Mi lenne ha soha nem jönnék vissza?
Mi lenne ha megtalálnám önmagamat?
Mi lenne ha többé nem félig üres a pohár, hanem félig tele?
Mi lenne ha…

Mi lenne ha végre csinálnék is valamit?

…Talán végre Boldog lennék.

Mi a cél?

Többször rádöbbenek, hogy csak úgy pörög az idő. Az egyik pillanatban hétfő, a másikban már szombat vagy épp vége volt a tavasznak, de mindjárt már a nyárnak is. Rohan az idő és azt veszem észre, hogy nem használom ki eléggé.

A munkám tudom sokak álma, mert megdolgoztam azért, hogy szinte önmagától működik, annyira sikerült automatizálnom a résztvevő elemeket. A tőzsdénél is, egyre jobban finomítom az apró dolgokat benne és azt veszem észre, hogy ezáltal lassan elérem, hogy hetente alig kell foglalkoznom vele. Egyre több szabadidőt generálok magamnak, amit nem töltök el eléggé tartósan. Sok az üresjárat, amit időpocsékolásnak tartok. Üresjárat alatt itt arra gondolok, hogy csak megnézek egy régi kedvenc sorozatom egyik részét vagy böngészem az internetet, nem az unatkozást értem ezalatt, mert azt nem szoktam.

Itt elmesélnék egy történetet, amit a napokban hallottam: Egy férfinak meghal a felesége és megtalál a neje szekrénye kipakolásakor egy dobozt, amiben egy szexi fehérneműt tárolt és az volt a dobozra írva, hogy “különleges alkalomra”. Soha nem vette fel, de már nem is fogja tudni.

Ez az apró történet elgondolkodtatott engem, hogy mi a célom? Mire várok? Mikor lesz az a pont, hogy végre kimondhatom: “megérkeztem”?

Olyan érzésem van, mintha mindig várnék valamire. Nem utazok el ide, mert még… Nem csinálom ezt, mert még… Nem lesz jó ez, addig amíg…

Nem találtam Önmagamat, pedig így közel a harminchoz, nagyon jó lenne ha már meglenne az irány. Régen nagyon sablonosan gondolkodtam. Barátnő, feleség, ház, gyerek. Ez a klasszikus élet, amit a szülők, rokonok általában az emberbe nevelnek.
Ma ezt már teljesen máshogy gondolom. Legyen valakim, mert nem szeretnék egyedül megöregedni, de olyan elvárásaim vannak (régebben írtam erről), hogy már kételkedem hogy egyáltalán ez összejön. Az esküvő, mint klasszikus esemény se érdekel. Bízom benne, hogy olyan párt találok, aki ha ragaszkodik az eseményhez, megelégszik egy romantikus tengerparti esküvővel, aminél max a szűk baráti/családi kör lesz jelen.

A családalapítás, nem lehet életcél. Azaz úgy értem ezt, hogy ez egy mellékszál egy ember életében, ami vagy összejön vagy nem. Úgy gondolom ez is olyan, mint minden más az életben, hogy nem jár mindenkinek. Ki kell harcolni/érdemelni és ha nem is jön össze, a világnak ettől még nincs vége.

Ha a fenti nem lehet életcél, akkor mi az? Egy szép ház? Ez már nem vonz, mert a mai világban képtelenség jó szakembert találni, aki nem kóklerkedi el és akkor vagy megutálom a házamat és eladom vagy milliókat ölök az átalakításokra. Egyik sem jó végkifejlet. Igazából teljesen jól érzem magam az albérletben és még csak saját lakásra se vágyom. Miért? Egyszerűen azért mert nincs rá igényem. A funkcióját az albérlet is teljesen megteszi és évekig nem akarok azért spórolni, hogy majd valamikor összejöjjön egy saját lakás. A posztot már be is fejezhetném, ha az előbbire való spórolás mellett döntenék, mert akkor a mozgásterem nullára csökkenne, lévén minden pénzt félre kellene raknom.

Túlságosan ingerszegény életmódot folytatok, ami mellett tényleg azt veszem észre, hogy csak pörög az idő. Kicsit olyan ezt a posztot olvasni, mint ha “kapuzárási pánikban” szenvednék, de őszintén tényleg azt érzem, hogy ezt az üresjáratot meg fogom bánni. Az élet dolgainál, az egyszerűségre törekedem és bárhogyan is próbálom leterhelni magam, mindig megoldom az egyszerűbb utat és ezáltal a szabadidő felszabadítását. Irigyelhető dolog ez, de úgy gondolom, ha az emberben van elég kitartás és kreativitás, simán eltudja érni ezt, persze némi szerencsével.

Az elkövetkező napokban a következő kérdésre próbálok választ találni:”Mi legyen a cél?”

u.i. az a sejtésem, hogy az “élményekben” lesz a válasz…