Villamposzt – Blackhat

Meg veletlenul se nezzetek meg ezt a “Zs” kategorias filmet. Elkepesztoen gagyi a tortenet kidolgozasa es a szereplok teljesitmenye.

Reklámok

Villámposzt – Érzelmes percek

A következő film/videoklip, úgy gondolom, aki anno látta a filmet, mély érzelmeket ébresztett benne. Vagy azt, hogy hülyeség az egész és nem jött be neki vagy teljesen a hatása alá került. Megmondom őszintén, hogy anno a menyasszonyommal (még a mai napig fura ezt így leírnom) való szakítás után, bennem is “forgatta a kést” a film. Utólag, mennyire, de mennyire máshogy látom ezt, viszont egy Tény: Az is ÉN voltam, az ÉN döntéseim voltak és nembánok közüle egyet sem, mert az segített, hogy azzá váljak, aki ma vagyok!

FIGYELEM! A következő videoklipet/filmet,  aki mély depresszióban van NE nézze meg! Tényleg, nem jó a friss “sebekben vájkálni”.

Na és akkor következzen a klip:

 

A kézírás, felesleges?

Kizárólag néhány számomra elismerésre méltó személyek posztjai miatt használok álnéven facebook-ot. A következő poszt, bizonyosan állítom néhány blogger és olvasó között, “bicskanyitogató” lesz. 🙂

 Unortodoxia

A poszt elolvasása közben/után, érdekes gondolatok cikáztak a fejemben. Először is arra gondoltam, hogy milyen tuskó hülye lesz az a gyerek, aki nem tud kézzel, folyóírással írni. Utána, átgondoltam a saját életemet. Tanulmányaim befejezése után, szinte egyáltalán nem használtam a kézírást. Minden hivatalban, irodában, futárnál, az aláíráson kívül, mindent nyomtatottan kellett kitöltenem.

Én német óvodába és általános iskolába jártam, így ott egy másfajta kézírást tanítottak meg, mint az átlagos magyar közoktatásban. /mivel 5. osztályig magyar nyelvet az iskolában egyáltalán nem tanultam, ezért a mai napig előfordul, hogy “magyartalanul” fogalmazok/ Minden tanár szerint, szebben írtam, mint az átlag magyar diák. Ez persze idővel jelentősen romlott, mert egyre gyorsabban kellett írnom. Mostanra pedig már fárasztó munka lett hosszan kézzel írni, mert az elején a betűk külalakján is gondolkodnom kell. Szégyellem hogy idáig romlott az írásom, de már közel 10 éve kizárólag nyomtatottan írok.

Ezek után jogos a kérdés, hogy mivel az idő előre halad és nem visszafelé, van e értelme még a mai egyre modernebb világban a kézírásra? Úgy gondolom igen, de már csak a művészet szintjén. Azt sajnálom, hogy a mai könyveket, nem kézzel írják és utána lenne úgy sokszorosítva. Sokkal, de sokkal élvezetesebb lenne úgy olvasni egy írónak a könyvét, hogy az az egyedi kézírásával készült, ami tartalmazná a sorok írásakor benne folyó indulatokat, érzelmeket.

Hogy mennyi időt spórolunk a diákoknál, azzal hogy nem tanítjuk meg nekik a kézírást? Nem tudom, sajnos én még a “régi rendszerben” nőttem fel, így csak a szakértők tudják megmondani erre a választ. Amennyiben jelentős időről beszélünk, akkor tényleg lehetne, akár egy újabb nyelv tanulására vagy esetleg egyéb készségfejlesztő technikák elsajátítására is felhasználni azt az időt.

Jó volna megnézni, hogy miről szól egy olyan oktatási rendszer, ahol végképp hiányzik a kézírás oktatása, illetve milyen hatással van a diákok további életére? Erre a válaszra viszont pár évet még, biztosan várni kell…

Pénz, (nem) boldogít

Kényes téma ez ismét, de tőlem megszokott nyíltsággal és őszinteséggel fogok erről is írni.

Elcsépelt klisé, hogy a pénz nem boldogít és hogy nem ettől lesz boldog az ember. Én azt mondom, hogy ezt a képmutató álságos emberek mondják. Igen is rohadtul nem mindegy, hogy a mindennapi betevő előteremtése is gondot okoz vagy az a legnagyobb gondja az embernek, hogy hova menjen legközelebb nyaralni. Utóbbinál sokkal könnyebb boldognak lenni, még előbbinél nem hiszem hogy lehetséges.

Többféle ismerősöm van, többjüket ismerem évek óta és különböző típusba tudom őket sorolni. Van az úgynevezett “középosztályba tartózók”, ami mellékesen egyre jobban megszűnőben van. Ők általában, egyik hónapról a másikra élnek, minimális megtakarítással, deviza forintosított lakás/áru hitelt nyögve, évente egyszer rövidebb nyaralással. Boldogságot tekintve egy kategóriába tartoznak a “újgazdag” típussal, akiknek mindenük megvan, azaz amit éppen megkívánnak gond nélkül megvehetik és nem kell előtte matekozniuk a családi költségvetéssel. E két csoportba tartozó személyeket kivétel nélkül egyként kezelem, mert képtelenek a boldogságra. Itt nem 1-1 alkalmi boldogságra gondolok, hanem nagy általánosságban. Megvan mindenük, lakás/ház, autó, gyerek, de mégis azt látom, hogy a jelent képtelenek élvezni, mert mindig többre vágynak, arra ami a TV-ből árad, az úgynevezett “médiabullshit-re”, hogy a boldogságot időbe-pénzbe kerül elérni.

A “középosztályosnak” a nagyobb lakás; újabb autó; hosszabb nyaralás; törlesztő 20 év utáni kifizetése stb. elérése után látja hogy MAJD boldog lesz. Az újgazdag, pedig ha még egy drágább autót vesz; nem csak a mi kontinensünkre juthat el nyaralni, hanem akár Dél-Amerika, Afrika stb. hisz akkor a többi “újgazdag” között a legújabb Ájfónnal készített 250 kép posztolása után “gazdagabb” lesz, ezáltal MAJD boldogabb.

Miért nem tudnak MOST boldogok lenni? A válasz nem egyértelmű. Az unalmas klisé, hogy “másnak ennyi sincs, neked meg mi minden”, nem megoldás. Ettől nem fogja senki se boldognak érezni magát, mert neki van mit ennie, nem éhezik és (most már) luxus dolgokra költhet, mint nyaralás, ájfon, autó stb.

Én egy alternatív megoldást tudok a boldogságra, aminek az alapja részben én leszek. Hónapokkal ezelőtt, én is hasonló “depresszív” helyzetben voltam. Megoldottam életem legnagyobb problémáját a kapcsolatfüggőséget és mégsem éreztem magamat boldognak. Nem tudtam a “most-nak” örülni.

Az ember érző lény és célok vezérlik. A kettő közül legalább az egyik, de a legjobb, ha mindkettő egyensúlyban van benne. Mivel érző lény, szüksége van szeretetre, elismerésre, de célok nélkül ugyanúgy boldogtalan. Az az anyuka, akit legalább megdicsérnek azért, mert erőn felül teljesít a családban (mos,főz,takarít,gyereket nevel stb.) boldogtalan lehet, ha nem talál célokat. Cél lehet segíteni gyermekét az élete előrehaladásában; férjével dolgozni a kapcsolatuk javításán; egy új hobbi elsajátításán; rendszeresen sportolni stb. A két dolog, a szeretet megtapasztalása és a célok, ha megvannak elér egy harmadik állapotot. Ez nem más, mint az Önbizalom. Ez folyamatosan fejlődni fog, ahogy kapja az egyre több visszajelzést a családjától, illetve a céljai útján kapott pozitív vagy negatív visszajelzésekből. Viszont érzelmi visszacsatolás nélkül, nem lesz önbizalma, attól mert céljai elérésén dolgozik.

Mindenki nézzen körül, ki az aki rendszeresen őszintén önzetlenül(!) dicséri a másikat és nem csak saját szomorúságával van elfoglalva? Attól mert látjuk, hogy megdolgozik a céljaiért, még az őszintén szívbőljövő(!) dicséretre/elismerésre is szüksége van. Kiemeltem, hogy őszintén-önzetlenül kell történjen, mert a képmutatásból érkező dicséretet általában észre veszik és csak árt a kapcsolatnak/ismeretségnek. Hogyan várjuk el azt, hogy más is így tegyen velünk, ha mi önzésből, nem vagyunk erre képesek?

Valós önbizalomtól, ami nem beképzeltségből és önzésből árad, hanem valós “munka” által jön létre, kitárul a világ! Szó szerint olyan érzés, mintha a világ csak rád várna. Élvezni kezded a csendet, a nyüzsgést, a szellőt, a napsütést, egy pillantást, egy idegen mosolyát. Egyszerűen boldog vagy, hogy ÉLSZ! Nem szűnnek meg a gondok, csak csökken a jelentőségük, mert kompenzálja az a millió dolog, ami boldogságot okoz az életben.

Én életem közel felét elfecséreltem boldogtalanságra úgy hogy végig mindenem megvolt ahhoz hogy boldog legyek, hogy élvezzem az életet, de ahogy mondani szokás, “nem láttam a fától az erdőt”. Nem szűntek meg a gondjaim, nem lettem gazdagabb, nem lett se több barátom (sőt), se barátnőm, mégis sokkal de sokkal boldogabb vagyok, mint bármitől és bármikor az életem során!

Azt kívánom minden olvasómnak, hogy találja meg saját útját a boldogsághoz, mert az élet nagyon rövid hogy boldogtalanságban teljen.

u.i. A szegényekről szándékosan nem írtam. Számorma ők “kényszerboldogok”, próbálják a jót meglátni és ragaszkodni hozzá, a milliónyi rossz között, mert tudják hogy nekik “csak ez jár”. E mondatot írva, mélységesen elszomorodom, de sajnos ez a tény. Nehéz rajtuk úgy segíteni, hogy ne sértsük meg őket, hiszen nem vadidegenek, hanem közeli ismerősök. Számomra furcsa, de vannak olyanok, akik “felsőbbrendűségtől” szenvedve a közeli ismerősökkel sem foglalkoznak, nem hogy vadidegeneken segítsenek.

Villámposzt – Elérhetőség

Saját és más blogokon is kommentben kérdezték, hogyan lehet nekem privátban írni. Nem gondoltam, hogy erre szükség lesz, de tudom hogy sokan nem publikusan akarnak magán jellegű dolgokban kikérni a véleményemet vagy csak megosztani valakivel sérelmeiket, örömeiket. Jobb oldalt az oldalsávban mostantól megtalálható az e-mail címem.

Egy biztosat garantálok, az oda érkező leveleket kizárólag én olvasom, róluk az írója beleegyezése nélkül, még említés szintjén sem írok/közlök sehol sem részleteket!

u.i. Nem ígérem, hogy gyorsan válaszolok, mert jelenleg blogot írni sincs időm, de igyekezni fogok.

Villamposzt – Csendhaborito

Kora este athivott egy jobaratom, hogy tanuskodjak, mert a szomszddja ket honapja elviselhetetlenul zajol folotte. Atmentem hozza es meg par kozos baratunk is. Tenyleg az elmebeteg szomszedja idonkent bekapcsolja a melyladat es “gerjeszti” hogy egy bugo hangot csinaljon. Elviselhetetlen, kihivta a rendoroket. Megerkesztek, tok rendesek voltak, de elmondtak ha akkor amikor ok kijonnek nem csinalja semmit se tehetnek. Persze akkor epp abbahagyta, mert hallgatozik. Lehet perelni, ami evek… ilyenkor erzem azt, hogy ebben az orszagban nem szabad epitkeznem, hanem minel hamarabb elhuzni.