Én napjainkban

Borzasztó milyen gyorsan telik az idő. Nemrég Régen írtam az előző posztomat és azóta már majdnem egy hónap is eltelt. Ez egy kicsit önelemzős poszt lesz, mert úgy érzem itt az ideje egy kicsit átértékelni a bennem lévő dolgokat.

Lassan bővítgetem az új albérletemet és egyre jobban otthon érzem magam benne. Megvannak a stabil helyek, ahol dolgozom, ahol olvasok, ahol zenét hallgatok, ahol pihenek stb. Észrevettem, hogy már egyáltalán nem élem meg katasztrófaként a közeledő Ünnepeket és tök jól elvagyok egyedül.

Ezt először szkeptikusan fogadtam, mert azért nemrég “világosodtam” meg magammal kapcsolatban, ilyen gyorsan nem lehet kigyógyulni az “örök egyedüllét” érzésből. Próbáltam megfejteni, hogy mennyire valósak ezek az érzelmek és nem egy szokásos “elnyomom magamban” dolog. Arra a következtetésre jutottam, még az is lehet, hogy “átestem a ló túloldalára”. Olyannyira élvezem önmagam társaságát, ahogyan haladok a céljaim felé, hogy kezdem azt érezni, a barátok néha már terhek az életemben.

Veszélyes vizeken vagyok, mert könnyen válthatok önző, remete életmódba, ami valljuk be nem egy derűs jövőkép. A barátokat pedig a legnagyobb szemétség elhanyagolni, mert amikor szükségem volt rájuk, mindig ott voltak. Ezeket a sorokat írva pedig rájövök, hogy nem igaz, nem hanyagolom őket, mert néha a fontosabbakat felhívom, érdeklődöm, sőt hasznos (nem nagy értékű) nehezen beszerezhető ajándékokat is veszek nekik. Lehet csak eljutottam oda, ahova egy egészséges egyensúlyban lévő férfinek lennie kell? Élvezem az életet, a sportot, a munkámat, a tőzsdét és legfőképp önmagam társaságát.

Egy új célom is van, minél több embernek segíteni megtalálni a lelki egyensúlyát. Nem egyszerű, mert nem tartanak hiteles személynek, hisz nem vagyok pszichológus. Az ilyen “elveszettségben” szenvedő emberekre, mindig próbálok időt szakítani, pedig még csak nem is az ismerőseim, mégis jó érzés rajtuk segíteni. Nem írhatok róluk részletesen, mert online személyekről van szó, de akikkel élőben is találkoztam, látom a pozitív változást, ami mindenért kárpótol!

Reklámok

8 thoughts on “Én napjainkban

  1. Rohadtul irigyellek, megmondom őszintén! Nekem soha egy perc egyedüllét nem jut, fuldoklom, devizahiteles börtönben élek, utálom. Jó neked, hidd el nyugodtan! A pszichológusok nem hiteles személyek, legtöbb semmit nem tud, némelyik meg még az empátiának is híján van. A papír nem jelent semmit! 🙂 Hiteles vagy, ha éled is, amit mondasz, ennyi szerintem. 🙂

    • Koszonom! Sokaig nem ertettem az erteket az egyedulletnek. Viszont par hete amikor errol beszeltem a noveremmel, akinek 4 kicsi gyereke van, akikbol az utolso ketto iker, rajottem baromi nagy ertek az egyedullet. Nem birnam idegekkel azt a porgest a nap 24 orajaban, egyedullet nelkul. Devizahitelem nincs, mert sose gondoltam esszerunek. Inkabb lakom alberletben.

      • Én sajnos egy nagy marha voltam, amikor fölvettem a hitelt. (De legalább tudom, hogy én voltam a marha, nem pedig a zsidók/illuminátusok/bankárok/kormány stb.stb.stb. a hibás…:D) Bár én is maradtam volna albérletben, de hát rosszul döntöttem, ez van, ezt kell szeretni! 🙂 Az nagyon jó, ha az ember szereti a saját társaságát és egésznek érzi magát egyedül is, én azt mondom, hogy az ilyen tud igazán adni, mert nincs szüksége rá, hogy mások energiáját szívja! Én pont hogy egyedül töltődöm fel, túlzás volt, hogy soha egy perc sem, néha szerencsém van, és jut egy-két óra. 🙂 Utána sokkal jobb kedvű vagyok!

      • Te vagy az egyeduli az ismerosi koromben aki magat okolja a donteseert es nem az altalad is emlegetett koroket.

      • Nem ez az igazan szomoru, hanem az hogy mindenki mastol varja a megoldast. Hisz nem ok a hibasak…

      • Így van, én is épp ezt akartam írni! 🙂 Nem is tudnak róla, menyire gyenge dolog a saját életük irányítását kiengedni a kezük közül olyan felkiáltással, hogy “nem tehetek róla, nem tehetek ellene.” Oké, konkrétan a hitel ellen utólag már nem tehetek semmit. Jelenleg a szerény anyagi lehetőségeimmel szebbé próbáltam varázsolni az egészet, és igyekszem jól kijönni azokkal, akikkel élek.

  2. Igen, örökös csapba. Belekezdünk valamibe és közben ügy érezzük nem tudunk kiszállni. Pár métert ment a vonat még csupán lassan halad előre, ki lehetne ugrani, de nem merünk. Néha nem hagyunk két évet veszni, annyira felértékeljük. Inkább egy egész életet veszendőben hagyunk. Félünk a kudarctól, azonban kudarc nélkül nincs siker. A magány, igen az úgy nagyon kényelmes. Azonban a szívünk akarja ezt? Vagy megint a fejünkkel gondolkodunk? Egyszerűbb, racionálisabb kétségkívül. Egyedül elvárások nélkül…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s