Mi lenne ha…

Mi lenne ha holnap elutaznék?
Mi lenne ha mindent itt hagynék?
Mi lenne ha soha nem jönnék vissza?
Mi lenne ha megtalálnám önmagamat?
Mi lenne ha többé nem félig üres a pohár, hanem félig tele?
Mi lenne ha…

Mi lenne ha végre csinálnék is valamit?

…Talán végre Boldog lennék.

Reklámok

Egy lehetséges cél

Az előző posztomban, arról írtam, hogy célokat keresek az életemben. Olyan dolgokat, amiket az emberek úgy említenek:”ezért érdemes élni”. Azt érzem, hogy ki kell törnöm a jelenlegi mókuskerékből, azaz a mindennapi rutint, meg kell szakítanom.

Azt találtam ki, hogy időnként, amikor úgy érzem elég, akkor fogom magam és elutazom valahova. Elsőre egyből mélyvízbe dobom magam és szigorúan olyan úticélt nézek ki magamnak, amihez útlevél kell. Természetesen egyedül megyek, mert így kaland és nem is szeretek másokhoz kötve lenni.

Első lépésként időpontot foglaltam jövő hét csütörtökre az okmányirodába.

Szeptemberben nem utazhatok, azaz csak azután hogy sikerült találnom új albérletet, mert a régiből októberig ki kell költöznöm. Nehéz a dolgom, de erről talán egy másik posztban.

A terv nagyon egyszerű: ha elköltöztem és megvan az útlevél, akkor felmegyek egy last minute utazási iroda oldalára, ott pedig lefoglalok egy szimpatikusat. Nem agyalok sokat, hanem ad-hoc módon csinálok mindent. Szerencsém van, mert rövid időre (kb. 1 hét) előre gondolkodva, szabaddá tudom tenni magam.

Egy új szabály az útra. Nem viszem magammal az “irodát”, így kizárólag csak a mobilom lesz velem.

Utána néztem gyorsan a külföldi mobilnetnek. Igazi rablás, ami jelenleg a piacon folyik. Mindenképp wifi elérést biztosító szállodát kell keresnem, mert a jing-jang elvem alapján, tuti hogy ilyenkor lesz valami gebasz.

u.i. Magamnak: nem elfelejteni, hogy Okt. 13-17 között Tradertáborban leszek.

 

Mi a cél?

Többször rádöbbenek, hogy csak úgy pörög az idő. Az egyik pillanatban hétfő, a másikban már szombat vagy épp vége volt a tavasznak, de mindjárt már a nyárnak is. Rohan az idő és azt veszem észre, hogy nem használom ki eléggé.

A munkám tudom sokak álma, mert megdolgoztam azért, hogy szinte önmagától működik, annyira sikerült automatizálnom a résztvevő elemeket. A tőzsdénél is, egyre jobban finomítom az apró dolgokat benne és azt veszem észre, hogy ezáltal lassan elérem, hogy hetente alig kell foglalkoznom vele. Egyre több szabadidőt generálok magamnak, amit nem töltök el eléggé tartósan. Sok az üresjárat, amit időpocsékolásnak tartok. Üresjárat alatt itt arra gondolok, hogy csak megnézek egy régi kedvenc sorozatom egyik részét vagy böngészem az internetet, nem az unatkozást értem ezalatt, mert azt nem szoktam.

Itt elmesélnék egy történetet, amit a napokban hallottam: Egy férfinak meghal a felesége és megtalál a neje szekrénye kipakolásakor egy dobozt, amiben egy szexi fehérneműt tárolt és az volt a dobozra írva, hogy “különleges alkalomra”. Soha nem vette fel, de már nem is fogja tudni.

Ez az apró történet elgondolkodtatott engem, hogy mi a célom? Mire várok? Mikor lesz az a pont, hogy végre kimondhatom: “megérkeztem”?

Olyan érzésem van, mintha mindig várnék valamire. Nem utazok el ide, mert még… Nem csinálom ezt, mert még… Nem lesz jó ez, addig amíg…

Nem találtam Önmagamat, pedig így közel a harminchoz, nagyon jó lenne ha már meglenne az irány. Régen nagyon sablonosan gondolkodtam. Barátnő, feleség, ház, gyerek. Ez a klasszikus élet, amit a szülők, rokonok általában az emberbe nevelnek.
Ma ezt már teljesen máshogy gondolom. Legyen valakim, mert nem szeretnék egyedül megöregedni, de olyan elvárásaim vannak (régebben írtam erről), hogy már kételkedem hogy egyáltalán ez összejön. Az esküvő, mint klasszikus esemény se érdekel. Bízom benne, hogy olyan párt találok, aki ha ragaszkodik az eseményhez, megelégszik egy romantikus tengerparti esküvővel, aminél max a szűk baráti/családi kör lesz jelen.

A családalapítás, nem lehet életcél. Azaz úgy értem ezt, hogy ez egy mellékszál egy ember életében, ami vagy összejön vagy nem. Úgy gondolom ez is olyan, mint minden más az életben, hogy nem jár mindenkinek. Ki kell harcolni/érdemelni és ha nem is jön össze, a világnak ettől még nincs vége.

Ha a fenti nem lehet életcél, akkor mi az? Egy szép ház? Ez már nem vonz, mert a mai világban képtelenség jó szakembert találni, aki nem kóklerkedi el és akkor vagy megutálom a házamat és eladom vagy milliókat ölök az átalakításokra. Egyik sem jó végkifejlet. Igazából teljesen jól érzem magam az albérletben és még csak saját lakásra se vágyom. Miért? Egyszerűen azért mert nincs rá igényem. A funkcióját az albérlet is teljesen megteszi és évekig nem akarok azért spórolni, hogy majd valamikor összejöjjön egy saját lakás. A posztot már be is fejezhetném, ha az előbbire való spórolás mellett döntenék, mert akkor a mozgásterem nullára csökkenne, lévén minden pénzt félre kellene raknom.

Túlságosan ingerszegény életmódot folytatok, ami mellett tényleg azt veszem észre, hogy csak pörög az idő. Kicsit olyan ezt a posztot olvasni, mint ha “kapuzárási pánikban” szenvednék, de őszintén tényleg azt érzem, hogy ezt az üresjáratot meg fogom bánni. Az élet dolgainál, az egyszerűségre törekedem és bárhogyan is próbálom leterhelni magam, mindig megoldom az egyszerűbb utat és ezáltal a szabadidő felszabadítását. Irigyelhető dolog ez, de úgy gondolom, ha az emberben van elég kitartás és kreativitás, simán eltudja érni ezt, persze némi szerencsével.

Az elkövetkező napokban a következő kérdésre próbálok választ találni:”Mi legyen a cél?”

u.i. az a sejtésem, hogy az “élményekben” lesz a válasz…

Sport = Boldogság

Ennyi év után is azt kell, hogy mondjam tud meglepetést okozni az életvitelem. Pár hete egy új edzőterembe járok, ami szerény véleményem és több hozzáértő szerint, a világ egyik legjobban felszerelt edzőterme. Nagyon messze van tőlem, mert autóval oda-vissza minimum 1 óra az út, de nagyon megéri.

Minden egyes alkalommal, amikor eljön az edzés napja, bizsergést érzek magamban és egy gyermeteg boldogságot, hogy újra “harcba” indulok. Egy újabb feladat, ahol megküzdök a határaimmal. Valamennyire mazochista kell legyek, mert élvezem, ahogy a harmadik sorozatra előjön a hányinger, ami az edzés végéig kitart. Az idegrendszerem olyan szinten kikészül, hogy reszketek és időnként idegrángás jön rám (nem Magnézium hiány miatt). Hazaérve egy kis kiadós hasmenéssel nyugtázom, hogy szó szerint a “belem is kidolgoztam” a teremben.

Aki nem sportol életmódszerűen (itt bármilyen egyéb sportra is gondolok), az nem tudja megérteni, mi a jó a fentiekben, illetve hogy egy ilyen délelőtti edzés után tökéletes boldogságban telik a napom. Nehezen tudom megérteni, hogy miért járnak edzeni olyan emberek, akik kényszerből csinálják. Miért nem keresnek más hobbit, sportot?

Én képtelen lennék abbahagyni és nem sportolni. Boldogabb, egészségesebb és teljesebb így az életem.

u.i. költözés előtt állok. Szurkoljatok, hogy az új albérletem, ahol uszoda, futógépek és más egyéb nyalánkságok vannak összejöjjön. Mennyivel kényelmesebb, csak lemenni a házban az uszodába és reggelente úszni egy kicsit, vagy aerobozni. Mivel viszonylag olcsó a lakás, már a sokadik jelentkező voltam és így parkolópályán vagyok.