Egyszer hopp

Fura dolgok ezek, azt gondoltam hetekig, hónapokig nem fogok írni megint, de eszembe jutott valami, amiről talán eddig nem írtam. Előtte még egy kis kitérő. Mindig is vágytam, hogy minőségi zenét, minőségi eszközökön hallgathassam és pár hónapja megadatott nekem. Most épp Ludovico Einaudit hallgatok, de lehet sokaknak ez a név nem mondd semmit. Aki látta az életrevalókat, annak a ez a szám ismerős. Egyszerűen teljesen magávalragadó minden zeneszáma.

Pár éve,  hogy pontosak legyünk  3  4 éve (Úristen, hogy telik az idő) életem egyik legboldogabb időszakát éltem. Megszereztem álmaim motorját és úgy éreztem majdnem mindent elértem az életemben. Majdnem. A magány továbbra is óriási tátongó lyuk volt a lelkemben. Akkoriban minden érdekelt, ami a motorral kapcsolatos, így ilyen fórumokon “mászkáltam”.
Kevés női motorost lát az ember ilyen oldalakon, de az egyikőjük épp segítségre szorult. Én önzetlenül segítségére siettem, ami hatására egymásba gabalyodtunk. Folyamatosan utazgattunk éltük a szerelmesek életét. Sokat lendített rajtam, mert nagyon hajlamos vagyok otthonülős lenni, de Ő kirángatott. Mindenben a kedvében akartam tenni és ezért mindenhova elvittem, illetve mindent megadtam neki, ami csak erőmből tellett.

Volt egy hét az életemben, amit szerintem soha nem fogok elfelejteni. Életemben először egy (nehezen találom a megfelelő szavakat) tökéletesnek tűnő hetem volt. Az akkori barátnőm kedvenc helye a Balaton volt, így kézenfekvő volt hogy egy hosszú hetet ott töltsünk el, nyaralás címen. A szezon után volt, alig pár ember, gyönyörű napsütéses idő. Igazán ideális környezet. A parttól nem messze egy olcsó szállodában béreltünk egy szobát. A munkát teljesen hanyagoltam, mert előtte mindent leszerveztem, hogy minél szabadabb legyek.
Minden nap a vízben voltunk, beszélgettünk, szerelmeskedtünk, nevetgéltünk. Buja pillanatokkal teli romantikus hosszú éjszakai sétáink voltak. Gondterheltségnek nyoma sem volt. Minden felhőtlen volt és azt a hetet sokszor kívántam volna, hogy örökké tartson.

Telt múlt az idő, én pedig egyre inkább alárendeltem magam a kapcsolatunknak. Erőn felüli dolgokat adtam neki, de tudtam, hogy a legnagyobb dolog az amire vágyik egy újabb, szebb, erősebb motor. Beadtam a derekamat és megbeszéltem vele, hogy ha eladja a sajátját, akkor segíteni fogom egy másik megszerzésében. Egy havas februári napon megbeszéltem a barátommal, hogy meglepetésből megvesszük neki a kiszemelt motort és én majd kipótolom a régi motorjának különbözetét. Semmit sem sejtett, nem tudta hova megyünk, csak annyit tudott hogy elkísérjük a barátomat. Megérkeztünk egy házhoz, bementünk a kapun, majd egyből a garázshoz. Mikor megtudta miért jöttünk, nagyon nagyon boldog volt és így én is az voltam.

Teltek, múltak a hónapok. Megromlott a kapcsolatunk. Túlságosan magamhoz láncoltam. Hétköznap iskola, hétvégén nálam volt. Barátaival nem találkozott. Szünetet akart, hogy átgondolja a dolgokat. Ekkor még aktív Facebook felhasználó voltam és levette azt hogy mi kapcsolatban vagyunk. Engem ez időtájt teljesen felemésztettek a saját gondolataim. Mindent meg akartam tenni azért, hogy megtartsam.

Eljött a motoros szezon, azt találtam ki, hogy tavasszal most már külön két motorral lemegyünk újra a Balatonhoz. Tökéletes alkalom volt a békülésre. Most épp máshol szálltunk meg, mert a tavalyi hely még nem nyitott ki. A víz még hideg volt, így csak motorozgattunk. (A következő sorokat még ennyi idő után is nehéz leírnom)

Leparkoltunk a két motorral közvetlenül a parton, szemben a két motor egymással. Az én motoromon trükkösen bekapcsoltam a felszerelt kamerát. Letérdepeltem elé és romantikusan megkértem a kezét. Ő igent mondott és ezzel életem legboldogabb férfiévá tett. Abban a pillanatban én az voltam.

Későbbiekben elgondolkodott ezen, azt érezte talán elhamarkodott volt. Én győzködtem, hogy szeretjük egymást, miért lett volna az? Időt kért, nem akarta egyből nyilvánosságra hozni. Kis idő múltán meggyőztem, hogy be kell jelentenünk a szüleinek. Életem egyik leghosszabb útja volt, kevés alkalommal izgultam ennél jobban, mint akkor. A szülei meglepődtek, de elfogadták a döntésünket. Persze az apja azt gondolta elhamarkodott volt ez. Én meggyőztem az érzelmeimről, az anyja sírt mikor megnézte a videót, amit az eljegyzésről készítettem.

Régebben vettem neki ajándékba egy óriás Nutellát (5Kg), mert az volt a kedvence.

Mivel iskolába járt anyagilag is támogattam, hogy tudjon miből motorozni és élni a mindennapjait. Az új motorja miatt, egy teljesen új társaságba csöppent. Olyanba, akik addig észre se vették.

Szeretett volna elmenni egy ilyen hétvégi túrára. Előtte való nap a szüleimhez mentem, de valami oknál fogva (már nem emlékszem miért) motorral mentem és kérte hogy vigyem le neki a megmaradt Nutellát, illetve adjam oda a kamerát. Én kipakoltam pár cuccomat hogy beférjen és levittem neki a hátizsákomba. Adtam neki pénzt is, hogy tudjon miből tankolni is a motorjába.

Nagyon ridegen viselkedett, nem nagyon akart beszélni, se megcsókolni. Eljöttem, de éreztem hogy valami nincs rendben.

Leértem a szüleimhez és a szokásos ágyamra feküdve interneteztem. Ráírtam Skype, hogy mi újság, stb. Erre a beszélgetésünk rövid úton ott végződött, hogy vége a kapcsolatunknak és nem akarja hogy keressem többet. Csak így. Elfogadtam, de győzködtem magamat, hogy majd kibékülünk. Nincs veszve semmi.

Naponta többször ellenőriztem a Facebook oldalát, hogy nem e posztol valamit. Eljött a vasárnap este, majd egy vadidegen motorossal bejelölte, hogy kapcsolatban. Megállt a pillanat, örökké tartott, nem hittem el amit látok.  Az én segítségemből, az én dolgaimmal, enyelgett egy másik sráccal, akit valószínűleg már rég óta ismer. Tudta, hogy ez fog történni, hisz ezért kérte hogy vigyem le a Nutellát, akkor, sürgősen.

Teljesen kikészültem, sírtam. Igen, férfiként életemben először ekkor zokogtam. A szüleim a másik szobában semmit se sejtettek (se az eljegyzést). A mai napig nem tudják a részleteket.

Felhívtam két addigi legjobb barátomat és ha ők nincsenek, akkor ma nem élek. Ők beszéltek le arról hogy motorra üljek. Egyikük autóba ült és este elment utánfutót szerezni és elindult értem vidékre. A szüleimnek azt a kifogást találtam ki, hogy munka ügyben vissza kell menjek Pestre és hogy a barátom elvisz még este. Lejött értem, futóra raktuk a motort és elindultunk vissza. Aznap hajnalban nála aludtam. Azaz csak próbáltam. Nem ment. Azt gondoltam hogy vége az életemnek.

Úgy érzem a fenti sorok elég indokkal szolgálnak, hogy volt jogom elítélni a hozzám hasonló kapcsolatfüggőket. A tanulságot mindenki maga vonja le.

 

Reklámok

Kötődés

Tudom két hónap telt el amióta a blogomba írtam, ami nagyon hosszú idő. Sok minden történt velem, ami elvette az időm és energiám nagy részét. Ez nem kifogás, csak valahogy a kedvem is elmúlt már az írással kapcsolatban. Esténként az agybán a telefonomról, azért még mindig minden nap olvasom a számomra érdekes blogok íróinak posztjait és tetszésemet vagy támogatásomat egy “like”-al fejezem ki. 

Kicsit gondolkodnom kellett, hogy miről is akartam írni, de utána eszembe jutott. Néztem a mostanában kedvenc sorozatom (Dexter) egy részét, ami felébresztett bennem egy szimpátia érzést. A főhős szerelmes egy olyan nőbe, akibe nem lenne szabad, de nem tudja félretenni az érzelmeit és racionálisan dönteni (ezt hívják szerelemnek). Ezeket a képeket nézve bennem is megjelent ez az érzés, hogy milyen kellemesen bódult voltam, amikor ragaszkodtam a páromhoz és az életemet is odaadtam volna érte, csak azért hogy velem legyen. Mély érzelmek voltak ezek, amik boldogságot okoztak.

Nagyon nehéz harcolni ellene, de azt mondom muszáj. Nem lehet olyan őrült szerelmes valaki, aki mindent és mindenkit félredob és csak a szerelemnek él. Ez hülyeség, amit az ilyen “beteg” vagy mondhatni lelki sérült emberek, mint én is vagyok/voltam, nem fogadnak el. Az a személy, aki közel teljesen egyensúlyban van önmagával, nem tudja a fenti problémát megérteni, mert számára ez nem létezik. Ő neki meg van az életében a hely a munkának, barátoknak, szórakozásnak és külön a barátnőnek is. Nem keveri, nem áldozza be egyiket a másikért. Egyensúlyban éli életét.

Kevés ilyen személyt ismerek. Sokáig 2 darab ilyen volt eddig az életemben, de mostanra már csak egy lett. Az akit “elvesztettem”, beleszeretett egy fiatalabb nőbe, aki teljesen kiforgatta. Nála vélhetően a kor is közrejátszott, mivel valószínűleg a kapuzárási pánik, sodorta sok-sok nő után, egy nő (szerintem) végleges szorító karjaiba. Tökéletes agymosás. Az addig egyensúlyban lévő élete, teljesen felborult, átvette az irányítást a párja, aki mostantól a saját börtöne őre. Tudom durva szavak ezek és mások azt gondolják, hogy szívtelen vagyok vagy keseredettségemben írom, de nem. Abban az esetben, ha valaki gyökeresen megváltozik egy másik személy miatt, az nem egészséges, hanem betegség. Én tudom, én ebben éltem.

Olyan jól elemzek másokat, na de mi van velem ezen a téren? Jó kérdés, elméletben együtt vagyunk a régi párommal. Ritkán pár hetente találkozunk. Nincs már szenvedély közöttünk, mert az otthoni élete teljesen kiégeti lelkileg. Nem tudok rajta segíteni, mert nem hagyja és szerinte nem is tudnék. Idegennek érzem magam mellette. Ezt Ő is tudja, mert többször elmondtam neki. A kapcsolatunk gyakorlatilag halott. Furcsa mód egyáltalán nem érint meg úgy lelkileg, mint azt ahogy vártam. Szeretem, még mindig, de már racionálisabban látom a dolgokat. Menekülnék? Néha úgy érzem igen, de a lelkiismeretem nem enged. Ilyen vagyok, nem hagyom a másikat a legnagyobb szarban egyedül. Tudom, hogy fontos vagyok neki, Ő valószínűleg a maga módján most szeret a legjobban és szüksége van rám, mint támaszra. Meddig bírom ezt? Nem tudom, egyenlőre az egyéb teendőim miatt nincs időm valaki mással egy normális párkapcsolatra, viszont testi szükségleteim is vannak. Megcsalni, nem tudnám. Nem miatta, mert nem tudná meg, hanem magam miatt. A lelkiismeretemmel nem tudnék elszámolni.

Egyenlőre ennyi, talán hamarabb fog jönni majd a következő poszt.