A próbatétel

Új életem első igazi próbatételét, elég hamar megkaptam az élettől. A volt párom tegnap jelentkezett. Kaptam egy szokásos emailt, amiben leírta, hogy nem bír magával és muszáj volt írnia, érdeklődnie hogy mi van velem. Ez a levele viszont más volt, nem tartalmilag, hanem érzelmileg. Jelentős érzelmi töltetett éreztem benne, amit nem tudtam hova tenni.

Erre őszintén írtam, mindenről, arról hogy megváltoztam, hogy máshogy látom a dolgokat és hogy köszönök mindent, amiért közvetve, de sikerült kibillentenie a “mókuskerékből”. Írtam a mindennapjaimról, illetve arról is, hogy részemről elmúlt a vak szerelem, de továbbra is szeretem. Nem lesz számomra sose közömbös, mindig is az én Eleanor-om (Tolvajtempó) lesz. Nem tudom barátként kezelni, mert az hazugság lenne.

Honnan tudom, hogy még mindig szeretem? Nagyon jó kérdés, amit magamnak is feltettem. Arra jutottam, hogy a mai nap folyamatosan néztem a telefonomat, hogy mikor kapok tőle választ az emailemre. Olyan kérdést tettem fel magamnak edzésről hazajövet, hogy vajon otthon fog engem várni? Miért is gondoltam ilyeneket? Azért, mert titkon ezt szeretném. Vissza akarom őt kapni és nagyon szeretném, ha azt mondaná, hogy hülye volt, hogy elment, próbáljuk meg újra. Na innen tudom, hogy még mindig kell nekem.

Többes gondolatok kavarognak bennem, amiket rendeznem kell magamban. Az egyik a barátom véleménye, ami egész nap kattogott bennem:”Ha egyszer elment, máskor is megteszi.” Ez nagyon igaz, ami pepitába igaz a megcsalásra is. Minden magyarázat erre, szerinte a szar pakolgatása, de attól még az ugyanúgy szar marad és ugyanúgy büdös is lesz. Az én új énem is jelez, hogy veszélyes helyzetben vagyok, aminek kezelésére nem biztos hogy fel vagyok készülve. Nem tudom ellenőrizni magamat, hogy objektíven döntök, mert érzelmileg nagyon érintve voltam/vagyok.

A válasz az én válaszomra megérkezett. Nagyjából azt írta, amit vártam, illetve burkoltan hogy a családjában rosszabb a helyzet mint eddig. A sorok között ott volt, hogy nagyon szeretne találkozni, de az egész levélben áradtak az érzelmek, kezdve ott hogy két saját versét is beleírta, egészen a “mindenáron” tartsuk a kapcsolatot, ha majd fogom “tudni”.

A labda nálam pattog. A mérleg egyik oldalán ott van, amit a barátom mondott, akinek számít a véleménye, illetve az hogy én is érzem azt, hogy szorult helyzetben van, magányos és ennek olyan hatása van mint “nincs ló, jó a szamár is”. A megkapott információkból kiindulva, erősen távkapcsolatként működne a dolog, akár hosszú évekig, ami megint csak idegőrlő, sőt jobban belegondolva kivitelezhetetlen az együttélés.
Ott van viszont a másik oldal, aminek első fontos eleme, hogy mindig is erre vágytam, hogy az új életemmel tudjam ezt a kapcsolatot újrakezdeni. Máshogyan új alapokkal. Nem csalt meg, nem más valaki miatt ment el, hanem mert elmúltak az érzelmei, ami nekem kellő lökést is adott a változáshoz. Ezt csak neki köszönhetem, ezért kijárna egy második esély? Még a fent említett barátom is úgy fogalmazott, hogy volt olyan kapcsolata, ahol adott helyzetben, kijárt a második esély. Ezen a ponton hatalmasat nyom a latba, hogy még mindig szeretem, őszintén.

Úgy érzem ez a döntés egyenlőre túl nagy. Nem kell döntenem, de ennek hanyagolása lehet a félelem miatt is, mert nem merem felvállalni, hogy esetleg elbukom. Dönthetek jól és a lelkitársamat találom meg benne, aki életem végéig velem lesz, de dönthetek rosszul is és ismét egy véget nem érő “mókuskerékbe” kerülök azzal, hogy a lelkét távkapcsolatban ápolom az otthoni körülmények miatt és soha nem fogunk boldogok lenni.

Ott a harmadik lehetőség is. Teljesen félreértek mindent, elmegyek, találkozunk és tényleg csak barátként akarja hogy résztvegyek az életében. Összetörök ettől? Talán nem, de ismerve magamat rosszul esne, viszont soha nem tudnék őszinte barátságot ápolni vele.

Most a szokásos poszt átolvasása közben további kérdések merültek fel bennem. Nem azért akarok e vele ismét együtt lenni, hogy csak segítsek rajta? Egy dologra még nem tudtam rájönni, tőlem ez önzetlen segítség volt vagy önző, szeretetért. Utóbbira gyanakszom, mert a kapcsolatfüggősség mellett erős szeretetéhségben szenvedtem.
Akkoriban is néha, de pláne inkább most szoktam önzetlenül segíteni az embereken, mert ez nekem boldogságot okoz.

Óriási szemétség lenne részemről, ha csak pusztán “megszokásból” és a régi énem újbóli térnyerése miatt, alakítanám úgy az eseményeket hogy összejöjjünk.

Tudnom kell nemet mondani, akár úgy is hogy ezzel fájdalmat okozok, mert vagy Ő vagy én vagy akár mindketten sérülünk a következmények miatt. Önzőség lenne, hagynom a saját poklában élni, aminek Ő a tőle független körülmények miatt szenvedője? Áldozzam be magamat, őrlődjek hogy legalább a barátja legyek? Esetleg próbáljuk meg újra, úgy hogy esélytelennek látszik vagy durvább esetben “barátként” asszisztáljak egy későbbi kapcsolatának kialakulásánál(hoz)?

Itt bezárom ezt a posztot, a nyitott kérdésekkel. Bárhogyan is döntök, azt a döntést én hozom meg és vállalom a következményeit, de az biztos hogy nem fogom félelemből szőnyeg alá söpörni.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s