Nem egyszerű

Elég kemény két napon vagyok túl. Igazából kezdeném a legelején.

Tegnap elmentem reggel az edzőtársammal túrázni. A Barlangtól-barlangig túrát tűztük ki teljesítendő feladatként. Sikeresen letudtuk, kis kerülővel 20,8 Km volt a táv kb. 900m emelkedő és ugyanennyi csökkenő szinttel. Elvittem magammal a Gopro kamerámat, hogy akkor amatőrbe kezdjünk el filmezni, de értelmetlen volt, mivel alig lehetett látni a ködtől. Ez okból kifolyólag, képeket se csináltam.

Nagyon jól teljesítettük a túrát, mert javítottunk az előző teljesítményünkön. Legutóbbi túránál 2,5 Km-rel hosszabb volt és csupán 10 perccel teljesítettük később. Az össz. szint kb. egyformák voltak, csupán az utóbbi könnyebb volt, hogy egyenletesebben volt elosztva a terhelés.

Elég hideg volt, aminek a kárát a torkom szenvedte meg. Estére már rendesen elkezdett kaparni.

Délután ahogy már írtam, egy “randi” volt megbeszélve a volt párommal, azaz egy közös mozifilm nézés. Elmentem érte, majd pedig elmentünk a moziba, ahol mint kiderült szinte minden jó helyre eladták a jegyeket, ezért a 6 órás vetítés helyett a negyed 10 órásat választottuk.

A film kezdetéig volt pár óránk, ezért addig feljöttünk hozzám. Oda, ahol 6 közös hónapot töltöttünk el együtt. Sok pozitív gondolatokat, emlékeket beszéltünk meg. Egyik ilyen az általa ültetett citromfa (narancs?), ami annyira megnőtt, hogy rá se ismert.

Irányítani szerettem volna a beszélgetést és kicsit kényelmesebb helyzetbe hoznom magam, a “hazai pályát” megteremteni. Betettem a gépemen az egyik általa említett jó filmet (Ink), amiből sajnos semmit se láttam, mert őt néztem, közbe harcoltam a fáradtsággal és az egyre jobban eluralkodó torokfájáson. Haboztam, sokáig, több mint 10 percig csak néztem, gondolkodtam és utána mindent feltéve egy lapra, előjöttem az érzelmeimmel.

Először egyből falba ütköztem, mosoly és láttam hogy nem tudja hova tenni. Igazi pofon, amit akkor kap az ember, ha a másik csak barátként kezeli és zavart helyzetbe kerül. Ekkor tudtam, hogy az általam vázolt harmadik eshetőség történt. Minimális volt a kétségbeesés, mert tudtam, hogy sokkal rosszabb lett volna, ha nem kérdezek rá.

Telt múlt az idő és beszélgettünk, amikor is olvadt a jég és előjöttek az érzelmei. Lassan hámoztam ki belőle, hogy valójában ugyanúgy szeret és nem változtak az érzései irántam. Elkezdtem cirógatni a haját és simogatni a kezét, ami nekem elképesztő örömöt okozott, mert az egész este alatt, csak szikráztak bennem az emlékek. Azok, amiket a tudatalattim szisztematikusan kitörölt. Majd elcsattant a csók, az első, majd pedig a többi követte. Igazi mámorító érzés volt, nem tudtam betelni. Átadtam magam a szerelemnek. Én olyan típus vagyok, aki szereti sokszor, már már unalmasan sokszor kimondani, hogy “Szeretlek!”. Gyors lett volna? Nem érdekel, egyszerűen soha nem fogtam vissza magam érzelmileg és ezután se fogom. Ismert engem, ezért nem lepődött meg és élvezte.

Elmentünk megnézni a filmet, persze kitalálta, hogy milyen jó lenne, ha sétálnánk. Igen, ma igazán keveset sétáltam, még egy 3-4 Km belefér. 🙂 Torokfájás és a hozzá alulöltözött állapot, nem a legjobb választás volt. Egész filmnézés alatt hozzám bújt. Én ezt már teljesen természetesnek vettem. Jó érzés volt, de ugyanakkor próbáltam a filmre figyelni. Fura volt ez az új környezet, de itt gondoltam magamban először, hogy nem szálltam el tőle, mármint nem léptem vissza a múltba, a vak szerelmes állapotba.

Hazajöttünk, majd pedig a fáradtság miatt, gyorsan ágyba bújtunk. Aktus egész éjszaka nem történt. Nem rajtam múlt, hanem rajta. Itt éreztem, hogy lehet túl rámenős voltam és elsiette a döntését. Mocorogtam, forgolódtam éjszaka, mert a torkomra mindig megébredtem. Valamikor hajnalban közel voltunk, hogy “legyen valami”, de mikor rákérdeztem, hogy akarod? Akkor az a válasz jött, hogy “is-is”. Mivel nem vagyok erőszakos ember és tudtam, hogy ez mindenképp hiba lenne, ezért visszafogtam magam.

Reggel sokat beszélgettünk, a hogyan továbbról. Az én érzéseim tiszták, ezért a figyelem rá irányult. Szeret engem, de egyben fél is. Fél, hogy a múlt újra megismétlődik és akkor nekem ismét ártani fog. Én mondtam neki, hogy így nem lehet egy kapcsolatba belevágni, mert nem lehet folyton azzal foglalkozni, hogy mi lesz ha… Én részemről mindent beleteszek a mai napba és nem foglalkozom a holnappal. Azzal majd holnap fogok foglalkozni. Elmondtam neki, hogy benne van a pakliban, hogy egyszer azt mondja, hogy ennyi. Nem lesz világvége. Fájni fog, de ha tudom, hogy én mindent beletettem a kapcsolatba, amit tudtam, akkor utána bele fogok tudni nézni a tükörbe.

Ismét egy számomra taszító énje került az előtérbe, ami a vakmerősége. Nem számít, hogy lehet meghal, de Ő motorozni akar, egyből egy 600-as sportmotor, úgy hogy motorozni se tud. Minden évben eltemetek egy ismerőst és tudom hogy az az adrenalin amire Ő a motorozás által vágyik, az a Kaszás üldözése. Ez számomra elfogadhatatlan, mert ha szeretünk valakit, nem lehetünk ennyire felelőtlenek a saját életünk és a másik érzéseivel szemben.

Úton hazafele nem beszélgettünk, csak amikor megálltunk a házuk előtt. Akkor hozzám bújt, csókolóztunk, majd pedig megbeszéltük, hogy én nem keresem, majd Ő fog, ha eldöntötte kész a kompromisszumokat vállalni és hinni a kapcsolatunkban.

Most este érdeklődött, hogy milyen volt a napom és hogy hiányzom, illetve gondolkodik rajtunk.

Én óriási megkönnyebbülést érzek, mert úgy kezeltem a szituációt, ahogy elvártam magamtól. Dönthet bárhogyan is, én mindkettő döntését elfogadom.

A lényeg, hogy én ma is bele tudok nézni a tükörbe!

u.i. A másik film, aminek a zenéjét nagyon szeretem:

Reklámok

A hurok

A sors egy érdekes rendező, aki bezár egy ajtót, de kinyit egy ablakot. Az én döntésem, hogy élek e a lehetőséggel vagy sem. Most épp az egyik kedvenc filmem (A Felhőatlasz) híres zenéjét hallgatom és a szokásos elmélkedést folytatom.

Az elmúlt napok levelezései azt sugallják, hogy Ő szeretné újra folytatni. Én próbáltam úgy alakítani, hogy a puding próbája az evés, ergo mivel a múltban nagyon vágytam egy közös TT-ra vele, ezért elhívtam a szombatira. Logikus kifogásokkal (nincs edzésben és megfelelő ruha) kibújt alóla. Megértettem, ezért azt gondoltam, hogy itt akkor abbahagyom a próbálkozást. Miért? Mert az egyszerűbb utat akartam választani és kibújni a felelősség alól. Igen, csak ez lehet mögötte.

Rám írt tegnap, hogy láttam e a Wall Street farkasa filmet? Nem láttam, erre:”Nem nézzük meg valamikor?”. Szombat estére, a túra utáni időpontra beszéltük meg. Én elmegyek érte és valamelyik moziba megnézzük. Ez az alap terv. Hogy mi lesz? Nem tudom, el kell döntöm akarom e őt. Legbelül meghoztam a döntést, de az új énem még vívódik. Egyáltalán biztos hogy Ő is így gondolja? Nagy pofára esés lenne, ha mégis csak barátként közeledik, én pedig “lerohanom”. Valójában ezt is vállalom, mert inkább egy “Nem!”, mint egy “mi lett volna, ha…”

Egy örök igazság van bennem, amely mostantól az életem végéig fog kísérni:”Ha nem ragadok meg egy lehetőséget, akkor 100%-ig elbuktam, de ha megpróbálom, akkor 50% az esélye, hogy sikerül.”

A döntést meghoztam, aminek válaszát holnap megtudom, de részemről bízom abban az 50%-ban.

A találkozás

Fél kettő van, tegnapelőtt 2kor mentek el a vendégeim, tegnap edzés, majd pedig egy 300 KM-es út volt a szüleimhez, Mikulás szerep (Jézuskapótló), határlépés barátokkal találkozás, majd vissza szüleimhez, ma reggel pedig irány vissza Pestre. Talán aludnom kellene? Igen, de délután nem jött az “ihlet” (kedv), most pedig rám jött az írhatnék.

Megjegyezném, miután 1 év telt el az előző ilyen szórakozóhelyes találkozó óta, szinte borítékolható a tüdőrák annyira füstszagú vagyok. Igen, van még hely a világon (sok is), ahol még lazán lehet a szórakozóhelyen dohányozni. A boxerem is füstszagú lett. :))

Na de vissza a témához. Pár napja találkoztam a volt párommal. Rendesen irányítottam a beszélgetést, úgy ahogy akartam, de mindent spontán, nem megjátszva. Mindenről tudtunk beszélni, ami nagyon jólesett. Úgy mint régen, azaz mégsem, sokkal jobban. Több dolgot megtudtunk beszélni, hogy mi miatt és hol romlottak el a dolgok. Mi az amiben nem tudott rám férfiként felnézni és mi az amiben Ő hibázott. Sok dologban megváltozott, ezt kihangsúlyozta, illetve hogy az érzései nem múltak el, még akkor sem mikor elhagyott. A “kalitka” volt az, ami tőlem eltaszította. Ezt Ő nem mondta ki, de helyette kimondtam én.

Belemehetnék részletekbe, de úgy néz ki fáradtan nincs hozzá hangulatom. Most napi szinten kommunikálunk E-mail formájában, de főként Ő kezdeményez. Péntekig kitalálom melyik irányba induljon el a jelenlegi kapcsolat, mert ez a “langyos víz” nem jó nekem. Eldöntöm, hogy most lesz második esély vagy sem!

A próbatétel

Új életem első igazi próbatételét, elég hamar megkaptam az élettől. A volt párom tegnap jelentkezett. Kaptam egy szokásos emailt, amiben leírta, hogy nem bír magával és muszáj volt írnia, érdeklődnie hogy mi van velem. Ez a levele viszont más volt, nem tartalmilag, hanem érzelmileg. Jelentős érzelmi töltetett éreztem benne, amit nem tudtam hova tenni.

Erre őszintén írtam, mindenről, arról hogy megváltoztam, hogy máshogy látom a dolgokat és hogy köszönök mindent, amiért közvetve, de sikerült kibillentenie a “mókuskerékből”. Írtam a mindennapjaimról, illetve arról is, hogy részemről elmúlt a vak szerelem, de továbbra is szeretem. Nem lesz számomra sose közömbös, mindig is az én Eleanor-om (Tolvajtempó) lesz. Nem tudom barátként kezelni, mert az hazugság lenne.

Honnan tudom, hogy még mindig szeretem? Nagyon jó kérdés, amit magamnak is feltettem. Arra jutottam, hogy a mai nap folyamatosan néztem a telefonomat, hogy mikor kapok tőle választ az emailemre. Olyan kérdést tettem fel magamnak edzésről hazajövet, hogy vajon otthon fog engem várni? Miért is gondoltam ilyeneket? Azért, mert titkon ezt szeretném. Vissza akarom őt kapni és nagyon szeretném, ha azt mondaná, hogy hülye volt, hogy elment, próbáljuk meg újra. Na innen tudom, hogy még mindig kell nekem.

Többes gondolatok kavarognak bennem, amiket rendeznem kell magamban. Az egyik a barátom véleménye, ami egész nap kattogott bennem:”Ha egyszer elment, máskor is megteszi.” Ez nagyon igaz, ami pepitába igaz a megcsalásra is. Minden magyarázat erre, szerinte a szar pakolgatása, de attól még az ugyanúgy szar marad és ugyanúgy büdös is lesz. Az én új énem is jelez, hogy veszélyes helyzetben vagyok, aminek kezelésére nem biztos hogy fel vagyok készülve. Nem tudom ellenőrizni magamat, hogy objektíven döntök, mert érzelmileg nagyon érintve voltam/vagyok.

A válasz az én válaszomra megérkezett. Nagyjából azt írta, amit vártam, illetve burkoltan hogy a családjában rosszabb a helyzet mint eddig. A sorok között ott volt, hogy nagyon szeretne találkozni, de az egész levélben áradtak az érzelmek, kezdve ott hogy két saját versét is beleírta, egészen a “mindenáron” tartsuk a kapcsolatot, ha majd fogom “tudni”.

A labda nálam pattog. A mérleg egyik oldalán ott van, amit a barátom mondott, akinek számít a véleménye, illetve az hogy én is érzem azt, hogy szorult helyzetben van, magányos és ennek olyan hatása van mint “nincs ló, jó a szamár is”. A megkapott információkból kiindulva, erősen távkapcsolatként működne a dolog, akár hosszú évekig, ami megint csak idegőrlő, sőt jobban belegondolva kivitelezhetetlen az együttélés.
Ott van viszont a másik oldal, aminek első fontos eleme, hogy mindig is erre vágytam, hogy az új életemmel tudjam ezt a kapcsolatot újrakezdeni. Máshogyan új alapokkal. Nem csalt meg, nem más valaki miatt ment el, hanem mert elmúltak az érzelmei, ami nekem kellő lökést is adott a változáshoz. Ezt csak neki köszönhetem, ezért kijárna egy második esély? Még a fent említett barátom is úgy fogalmazott, hogy volt olyan kapcsolata, ahol adott helyzetben, kijárt a második esély. Ezen a ponton hatalmasat nyom a latba, hogy még mindig szeretem, őszintén.

Úgy érzem ez a döntés egyenlőre túl nagy. Nem kell döntenem, de ennek hanyagolása lehet a félelem miatt is, mert nem merem felvállalni, hogy esetleg elbukom. Dönthetek jól és a lelkitársamat találom meg benne, aki életem végéig velem lesz, de dönthetek rosszul is és ismét egy véget nem érő “mókuskerékbe” kerülök azzal, hogy a lelkét távkapcsolatban ápolom az otthoni körülmények miatt és soha nem fogunk boldogok lenni.

Ott a harmadik lehetőség is. Teljesen félreértek mindent, elmegyek, találkozunk és tényleg csak barátként akarja hogy résztvegyek az életében. Összetörök ettől? Talán nem, de ismerve magamat rosszul esne, viszont soha nem tudnék őszinte barátságot ápolni vele.

Most a szokásos poszt átolvasása közben további kérdések merültek fel bennem. Nem azért akarok e vele ismét együtt lenni, hogy csak segítsek rajta? Egy dologra még nem tudtam rájönni, tőlem ez önzetlen segítség volt vagy önző, szeretetért. Utóbbira gyanakszom, mert a kapcsolatfüggősség mellett erős szeretetéhségben szenvedtem.
Akkoriban is néha, de pláne inkább most szoktam önzetlenül segíteni az embereken, mert ez nekem boldogságot okoz.

Óriási szemétség lenne részemről, ha csak pusztán “megszokásból” és a régi énem újbóli térnyerése miatt, alakítanám úgy az eseményeket hogy összejöjjünk.

Tudnom kell nemet mondani, akár úgy is hogy ezzel fájdalmat okozok, mert vagy Ő vagy én vagy akár mindketten sérülünk a következmények miatt. Önzőség lenne, hagynom a saját poklában élni, aminek Ő a tőle független körülmények miatt szenvedője? Áldozzam be magamat, őrlődjek hogy legalább a barátja legyek? Esetleg próbáljuk meg újra, úgy hogy esélytelennek látszik vagy durvább esetben “barátként” asszisztáljak egy későbbi kapcsolatának kialakulásánál(hoz)?

Itt bezárom ezt a posztot, a nyitott kérdésekkel. Bárhogyan is döntök, azt a döntést én hozom meg és vállalom a következményeit, de az biztos hogy nem fogom félelemből szőnyeg alá söpörni.

 

Ideál

Ma délután a masszőröm “ágyán” fekve, a szokásos beszélgetést folytattuk. Ő mesélt a Buddhizmusról, majd pedig egymás életét boncolgattuk. Lényegében inkább az én életemet.

Már nem tudom hogyan, de téma lett a volt párom.
Eszembe jutott! Mesélt nekem a két fiáról, hogy az idősebbik épp fűzeget egy lányt a fiatalabbik testvérének. Eléggé válogatós a kis srác, mert a leendő hölgy, alacsony, intelligens, fiatal arccal és kicsi lábbal kell rendelkeznie. Megkérdezte, hogy mi erről a véleményem? Őszinte vagyok, azt mondtam nekem is ez az ideállom. Erre visszakérdezett, hogy a kicsi láb? Nem, nincs így konkrét lábfétisem, de az alacsony, vékony, fiatal lányokat szeretem. Kiemeltem, hogy mindenképp nálam alacsonyabb kell legyen.

Itt jött a kérdés, mert a szüleidtől ezt “örökölted”? Itt, mint amikor valaki falnak megy, úgy döbbentem le és vezettem le, mint egy egyenletet magamban. Igen, apám magasabb és anyám alacsonyabb, fiatalabb. A vékonyságról, már írtam (szerintem) régebben, mert egyszerűen a sport által a magam felé mutatott igényesség a külsőmet illetően, elvárás lett a párom felé is.

A fájdalmas tény, felismerés, igazából az, hogy bennem ez az “alacsonyabb kell legyen” dolog, az uralkodás miatt alakult ki. Apám is uralkodik, az anyámon, így bennem is akarva akaratlanul is így választottam párt magamnak. Tudat alatt, az elnyomás, az alacsonyabb “rangún” való uralkodás vezérelt.

Ezeket a sorokat leírva döbbenek rá, hogy valójában az elhagyatott, szegény körülmények között élt volt páromon, nem azért akartam segíteni, vagy emeltem ki a környezetéből, mert jót akartam csinálni vele, hanem pusztán önzésből. Fájdalmas dolgok ezek, mikor a “jótékonyság bőrébe” bújva, valójában kisajátítottam magamnak és használtam, mint egy játékszert.

Milyen érdekes, régen feltettem a kérdést (lehet itt a blogba is), azért mert alapjába véve “jó” dolgokat teszek emberekkel, ezt kell érdemelnem a sorstól, hogy Ő elhagy? Igen, mert nagyon nem érdemeltem meg, sőt igazából a sors tőlem mentette meg. Ezt azért nem gondoltam volna, hogy ide jutok el, ennek a posztnak az írása kezdetén. Ilyenkor elborzadok magamtól, hogy vajon mennyi minden fog “kiderülni” a múltamról, ami nem is úgy van ahogy én gondolom?

Érdekes kérdés(ek), de a legfontosabb, amiért valójában a posztot írni akartam, az a következő: Létezik egyáltalán valós ideál?

u.i. Téli estéken, tökéletes Frank Sinatra.

Egy film (vagy mégse)

Most ne várjatok, hogy egy konkrét filmről írjak, mert itt nem az lesz a lényeg.

Volt egy film, amit több mint fél éve töltöttem le. Nagyon szerettem volna anno megnézni a moziba, de az akkori párom (most először, jön hogy ne azt írjam, az exem, elég érdekes ez) nem akarta megnézni, mert nem szerette a sci-fi filmeket. Egyedül pedig nem akartam moziba menni, amit azóta nagyon megbántam, mert a héten voltam életemben először és igazán jó volt.

Sok olyan pillanat volt a múltamban, amiket nagyon élveztem, akkor és abban a helyzetben átélni.
Ezek azok az esetek, amikor igazán boldognak érzed magad, mert az az adott esemény, tökéletes. Ezt régebben nem is tudtam volna elképzelni, hogy ne egy nőről, a páromról szóljon vagy legalábbis ne vele együtt éljem meg.

Ma először ismét megtörtént. Ismét éreztem, hogy ez egy tökéletes pillanat. Egy olyan unalmasan is egyszerű szituációban, mint itthon egy filmet megnézve. A filmet szabadon, érzelmeimet elengedve, teljes beleéléssel néztem meg és mind amellett, hogy megérintő története volt, vállalva érzelmi hatásait, nagyon élveztem.

Jelentős mérföldkő, mert nem hiányzik senki se, a pillanat így volt tökéletes, én és a film. Önző lennék? Nem, csak boldog és nem a mai kamu szingli világ értelmében, hanem mert szabad vagyok. Felvállalom az érzelmeimet, vágyaimat és nyitott vagyok az új kapcsolatokra, viszont már nem bármi áron. Olyan dolog ez, amit csak kevesen értenek meg és érzik át a súlyát.

Drift+érzelem

Őrült egy hetem volt, azaz még van, csak most van egy kis időm írni. Szerdán mentem az autóhifishez beszerelni a kocsimba az új fejegységet, ahol kiderült, hogy a rohadt német (akitől az autót vettem) kiszerelte a gyári mélyhangfalat és valami szart rakott a helyére, de az sose működött, mert nem volt bekötve rendesen. Furcsa mód nem hiányoltam, mert a többi hangfal elég szépen szólt. Ott a telepen kitaláltam, hogy átmegyek az autófóliásokhoz, ahol lebeszéltem péntekre a kocsi lefóliázását. Persze szét is kellett hozzá szedetnem, illetve egy műanyagossal is meg kellett csináltatnom a módosításokat. Végül persze nem sikerült minden, így a kocsi jelenleg félkész állapotban van. Az eleje nincs fent, mert fényezőhöz is kellett vigyem, aki ha megcsinálja, még egy hétig nem is lehet utána hozzá nyúlni. Nincs ablak kerete, mert azt a díszborítást szakszervizbe kellett levetetnem és ott is fogom visszarakatni, mert a fóliások nem értenek hozzá.

Szombaton úgy döntöttem, még szétszedett állapotban is, de benevezek a haverommal egy drift pályanapra. Jól döntöttem, hatalmas élmény volt és így a sérülésektől is megmentettem a spoilert.

Egy nagyon furcsa felfedezést tettem szombat hajnalban, útban a versenypályára, mégpedig hogy egyre jobban szeretem a kocsimat. Ez nálam óriási fordulat, mondhatni 180 fokos, mert általában mindent nagy lánggal beleszeretek és utána rövid idő alatt beleunok. Ez volt a tárgyaimmal (pl. a motorommal) és a nőkkel is.

Olyan dolgokat fedezek fel magamon, ami (mint egy kis gyereknek) óriási dolog, mintha most tanulnék meg járni. Leszoktam a körömrágásról, ami egyértelmű jele volt a frusztrációnak és az elnyomott érzelmeknek. Ez mindig is ciki dolog volt, persze mindenki másnak, kivéve nekem. Számomra természetes volt, hiszen gyerekkorom óta csináltam.

Igazán jó érzés érzelmileg egyensúlyba kerülni, de még mindig csak járom az utamat, még nem érkeztem meg a célomhoz.